Les Ballets C de la B: Out of context – for Pina / Wiener Festwochen 2010
2010.06.24.

Az Alain Platel vezette Les Ballets C de la B tőle szokatlan módon vegytiszta táncelőadással lépett fel az idei Wiener Festwochenen. A műfajhatárokat rendre átlépő, a társművészetekkel bátran kacérkodó belga társulat ismét szembement a várakozással. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Vegytiszta táncelőadás – mondom, mondanám a társulatvezető koreografálta Out of context – for Pina című közel másfél órás darabról, ha a mai, mindent lelkesen szintetizáló, átértékelő, újragondoló színházi korban körül lehetne írni még egyáltalán szabatosan olyan egyszerűnek tűnő fogalmakat, mint táncelőadás, kortárs tánc, mi több: tánc. Mert mi a tánc? Ugyanazt értjük-e alatta, mint ötven, harminc vagy akárcsak tíz évvel ezelőtt? Megfosztható-e valaha is a köztudatban élő táncfogalom az évtizedek, évszázadok alatt hozzátapadt szinte szinonim szóhalmaztól, mint szépség, kecs, báj, szórakoztatás? Tánc-e bármilyen mozdulatra utaló jel? Tánc-e a mozdulatlanság?

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

E kérdéseket persze nem fogjuk tudni itt és most megválaszolni, az mindenesetre holtbiztosnak látszik, hogy a tánc szót – mint esztétikai meghatározást – kortárs környezetben hamarvást le kell(ene) cserélnünk egy némileg célirányosabb, pontosabb, ám – leírva, kimondva – bízvást körülményesebb szóra: a testkifejezésre. Nem mintha ez vadonatúj találmány lenne, mindenesetre közelebb járnánk vele az igazsághoz.

Azért kellett mindezt előre bocsátanom, mert hagyományos értelemben vett táncmozdulatok Alain Platel darabjában sincsenek. Vagy ha vannak is, azok csak és kizárólag a reflexió, a fricska szintjén léteznek (az előadás középső része roppant szórakoztató és fantáziadús görbe tükröt tart a popkultúra elé). Testben, testi megnyilatkozásban és kifejezésben viszont nincs hiány. Noha az a testkép, amit Platel – úgymond a kontextusból, a „szövegkörnyezetből”, azaz, az életből (?), a valóságból (?) kiragadva – a színpadra vizionál, merészen torz, defektes, beteges és hisztérikus. Platelt mégsem az okok, inkább a következmények érdeklik, nem a tudattalan, hanem a kiváltott reakciók, energiák, dühök, kitörések. Nem mint betegségről, orvosi esetről, csak keveseket sújtó átokról beszél a deformáltságról, a torzságról, hanem olyasvalamiről, ami ott él, dolgozik mindannyiunkban és csak jólneveltségünknél, kulturáltságunknál fogva nem engedjük szabadon tombolni, megmutatkozni. Platelnél a torzság rejtett civilizációs betegség, egy őrült kor zavarodottságára adott (test)válasz – ettől szívszorító, de leleplező is egyben az előadás minden pillanata.

Két, állványra szerelt mikrofonon és kilenc hajszálpontosan összehajtogatott, feltornyozott téglavörös takarón kívül (ez megegyezik a színpadra lépő táncosok számával) a színpad üres. Sokáig nem történik semmi, csend van. Mígnem mocorogni kezd valaki a lelátón, lesétál a fekete térbe, lassan, akkurátusan alsóneműre vetkőzik, ruháit összehajtva egy kupacba rendezi, majd palástként magára borít egy pokrócot. Egyenként követi őt a többi táncos, valamennyien a nézőtérről érkezve. Nemcsak tudatos időjáték ez, amely a nézői érzékelést stimulálva bevezeti a színpadi időt, hanem annak demonstrálása is, hogy a ruhától való megfosztottság ezután egyet jelent védtelenséggel, a civilizációs kontroll kiiktatásával, a zsigeri, ösztönös, hisztérikus testi létezéssel. Az előadásban a civil ruhát, a (színházi értelemben vett) védettséget jelképesen a takaró veszi át: alatta a test megnyugszik, lecsillapodik, elnémul, míg hiányában kifejez, tombol, hisztérikus rohamokra ragadtatja magát. Ezt a koncepciót Platel következetesen végig is viszi. Amikor a táncosoknak csak a fejük van szabadon, szinte kutyamód dörgölődznek egymáshoz, fejjel feltérképezve, körbelélegezve, körbeszimatolva a másikat. Amikor fekve, szintén csak a fejük lóg ki a takaró alól, ahány arc, annyiféle grimaszba rándul: kidülledt szemek, lógó nyelvek, rángó arcizmok, semmibe vesző, párás tekintetek rögtönöznek röpke Quasimodo hasonmásversenyt. Amikor viszont a test maga áll puritán dicsőségében a színpadon, a test egészét uralja egyfajta (pszeudo) koordinálatlan másállapot.

De tévedünk, ha azt hisszük, hogy mindez öncélú proklamáció, magamutogató szeánsz csupán, és azt se gondoljuk, hogy Platel politikailag inkorrekt módon nevetség tárgyává teszi a fogyatékkal élők világát (mégha tapasztalatszerzés céljából minden bizonnyal fel is térképezte azt). Előbbi azért nem áll meg, mert a koreográfus az előadást épp csak jelzésszerűen behálózó kapcsolatkezdeményekkel és viszonytöredékekkel, a párbeszédbe kerülő, vagy ellenkezőleg, egymásról direkt leváló, esetleg ellenpontozó mozgásmintákkal érvényes gondolati közeget teremt. Utóbbi pedig azért tévedés, mert a keretjáték, a táncosok előadás végi visszaöltözésével és lelátóra való felülésével félreérthetetlenné teszi, kiről, kikről is szólt ez a mai este. 

Platel izgalmasan dekomponál: okosan működő rendszert alakít ki a rendszertelenségben. Úgy mozgatja a táncosokat, mintha esetleges lenne, miközben dramaturgiailag megtervezett és tudatos az egész. A sok komponensből kikevert, mégis azonos tematikára épülő koreográfia – melynek elsősorban az extremitás, a rendellenesség, a normálistól való eltérés lehetnének a kulcsszavai –, olykor tudatmódosító szerek hatására instabillá váló testreakciókat idéz, máskor kifejezetten animális vagy beteg emberek dekoncentrált viselkedésére utal, megint máskor feszült, görcsös és zsigeri mozgásokkal játszik, mintha csak Picasso Guernicájának kitekert, kifacsart, fájdalomtól vonagló emberalakjairól vette volna a mintát. Mégis, mindennek mélyén ott fénylik valami megjátszatlan emberiesség, humánum.

Pedig az előadáshoz rendelt hangkulissza a maga módján még rá is licitál a témára. Súlyos csendek, vadállatok üvöltései, sirályvijjogás, mikrofonba lehelt torz emberi hangok, hörgések, nyüszítések, zihálások kísérik a játékot. A mikrofon használata egészen szélsőséges: kevés technikus van a színház világában, aki békésen nézné/engedné, amit itt egy-egy mikrofonnak ki kell állnia. Az még hagyján, amikor a táncosok tövig „lenyelik”, vagy a zsinórba gabalyodva állványostul ide-oda dobálják, esetleg delírium közeli állapotban vele együtt zuhannak védtelenül a földre, miközben kozmikus visszhang zúg hosszan a hangszórókból, ám amikor az egyik táncos a két mikrofont botként használva, teljes testsúllyal ránehezedve járkál, recsegő-ropogó hangokat produkálva, még a legedzettebb művészetszeretőkben is „megáll az ütő”.

Az előadás tempója egyébként kifejezetten lassú. Szakaszosan hébe-hóba „felpörög” ugyan, de az elején és a végén szinte megáll az idő. Nem vontatottság ez, hanem egy speciális időzóna, amely a zárórész alatt, Jimmy Scott szomorú romantikus songjára különös katarzisban részesíti a közönséget a korábban már említett, civil ruhájukba visszabújó és a lelátón egyenként ismét elvegyülő táncosok szinte felfoghatatlanul megindító „zarándoklata” láttán.

Fotó: Chris van der Burght. A képek forrása: Wiener Festwochen
Fotó: Chris van der Burght (A képek forrása: Wiener Festwochen)

Ám a darab középső, legalább húszperces, popzenei utalásokkal teli, csípős iróniával átitatott s kifejezetten táncos (!) futama minden túlírtságával és túlspannoltságával együtt is – vagy éppen ezért – az előadás legmulatságosabb része. Platelnél, ha tánc a mozgás – mint e félreérthetetlen popkultúra-kritikában –, akkor az határozottan idézőjelek közé kerül, kifigurázódik, brahisra lesz véve. Tán ez is egyfajta hitvallás: bemászni az emberi bőr alá, egészen a zsigerekig, felmutatni a testet minden szépségével és torzságával együtt, mindeközben szemrebbenés nélkül hadat üzenni a kommersznek, a felszínességnek.

Szédületes, milyen ötletesen és gazdagon tárgyalják ezt a témát is. Nem arról van szó, hogy fennhéjázóan odavetnek néhány mozdulatklisét, és máris lépnek tovább, hanem időt és teret hagynak a kidolgozásra, s ettől lesz igazán eredeti, amit csinálnak. Járatlan vagyok a popzenében, ezért csak keveset tudtam beazonosítani a táncosok által mikrofonba énekelt, duruzsolt, nyögött, sóhajtott slágerek részleteiből, viszont jégre vittek többedmagammal együtt, amikor az egyik teljes terjedelmében felhangzó érzelmes szám közben (jobb, mint az eredeti – súgta oda a barátom) a táncos kiállt a mikrofon mögül, ám a dal teljes hangerővel szólt tovább.

Platel nemcsak félelmetes boncnok, hanem jó a humorérzéke is.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Out of Context - For Pina,  Koncepció és rendezés:  Alain Platel,  Tánc és alkotók:  Matthieu Desseigne Ravel, Kaori Ito, Emile Josse, Mélanie Lomoff, Ross Mc Cormack, Romeu Runa, Elie Tass, Rosalba Torres Guerrero, Hyo Seung Ye