Valóban, a korszak egyik legfontosabb dokumentuma lehetne, ha nem egy dilettáns kiadó adta volna ki, amely engedte, hogy a vaskos kötetek egynegyedét a nagy munkával összeállított, tökéletesen használhatatlan jegyzetapparátus töltse ki. Ha egy 1968-as bejegyzésben „Nádorról” olvasunk, „a Malév ottani [prágai] képviselőjéről, aki 45-ben a légi haderő parancsnoka volt, jóban van az öreg Svobodával stb.” (III. 87.o.), akkor a jegyzetből megtudjuk: „Nádor – a MALÉV prágai képviselője a 60-as években” (III. 502.o.). (Egy perc guglizás annyit legalább kiderít, hogy az illető Nádor Ferenc nyugalmazott ezredes volt, 1924-ben született és – Ortutay vagy rosszul tudta, vagy rosszul olvasták ki a gépiratot – 1956-ban volt a légierő parancsnoka.) Vagy ha a szövegben ezt olvassuk: „Szerdán felkeresett Vadász Jenő, aki a titkárnőmnél arra hivatkozott, hogy 30 éve ismer. Sohasem láttam; kiderül, hogy ő Radnóti Miklós nagybátyja…” (II. 298.o.), a jegyzet, amiért hátra kell lapozni, ezt tartja szükségesnek és indokoltnak közölni: „Vadász Jenő: Radnóti Miklós nagybátyja.” (II. 579.o.) Ezzel szemben, ha az Eötvös Lorándról elnevezett tudományegyetemről van szó, elolvashatjuk Eötvös Loránd részletes életrajzát (II. 558.o.). A jegyzetek vagy visszaböfögik, amit a napló alapján már tudunk, vagy – tökéletesen függetlenül a szöveg kontextusától és attól, ami az olvasót érdekelhetné – lexikoncikkeket közölnek az ott szereplő személyekről. Mindezt már a korábban megjelent első kötet után sokan nyomatékosan és fölháborodottan kárhoztatták – például Péter László és Ungvári Tamás –, a kiadó viszont fittyet hányt a kritikára; így aztán sikerült a szenzációt kultúrbotránnyá változtatnia.

Ortutay szövege – tegyük hozzá: irodalmi értékű szövege – azonban alapos betekintést ad a Kádár-rezsim politikai felső ezerének életébe, udvari intrikáiba. Nem akkor írt szorgalmasan naplót, amikor ideig-óráig némi hatalommal rendelkezett (1947-50 között vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1957-64 között a Hazafias Népfront főtitkára), hanem amikor megbukott, de azért sértetten és kielégületlenül a hatalom közelében maradt (mint TIT-elnök, az Elnöki Tanács tagja, képviselő), s ilyen-olyan kombinációkban fontos posztokra (államelnök, miniszterelnök, miniszter, akadémia-elnök vagy főtitkár) merült föl a neve. Ezek – ha nem tévedek – talán az akadémiai pozíciókat kivéve sohasem voltak komoly kombinációk; hősünk sokáig „kriptokommunista” volt, titkos párttag, színleg először kisgazda, majd pártonkívüli haladó értelmiségi, s e minőségében a tűzhöz igazán közel sohasem juthatott. Igaz, a végső döntések nem is itthon, hanem Moszkvában születtek. Noha naplóiban állandóan játszik a lehetőséggel, még sincs ereje visszavonulni tudományába és megírni fontos műveit; gátolja ebben politikai ambíciója, hiúsága, s bizony kicsinyesebb dolgok is, a reprezentáció, a személyének kijáró Volga, Volvo, majd Mercedes kényelme, a nyaralások és telelések az őszödi kormányüdülőben, a külföldi utak garmadája, a díjak és rendjelek, az érintkezés a hatalmasokkal itthon és külföldön. S mikor már korosodván a maga karrierjében nem vár kedvező fordulatot, akkor is meg „kell” írnia a gyűlölt és megvetett Aczél György „úrfi” könyvéről a panegirikuszt – most művész fia karrierje érdekében.

Ortutaynak persze bizonyos védelmet jelentett és hátországot tudósi mivolta, noha – saját értékelése szerint – tudományában is, korai tehetséges rohama után, egyre inkább tudománypolitikus és organizátor lett, cikkeiben régi ötleteit melegíti fel, könnyű megoldásokat választ, konferenciázik, szakterületén kultúrdiplomataként lép föl, lobbizik, s ugyanakkor nagy terveit sohasem váltja valóra, két-három elképzelt könyvét sohasem írja meg. Éppen önértékelése az, aminek alapján bízhatunk értékeléseiben. Naplóját az teszi jelentős dokumentummá, hogy kevés benne az öncsalás.

Úgy tűnik, éppen ez a titkos és csak posztumusz nyilvánosságra számító napló, amelyben megírta az igazat, jelentette önbecsülése mentsvárát. Ehhez hozzátehető, hogy segítőkész ember lehetett, ha mérhetetlen hiúságát nem kezdték ki, netán még legyezgették is, sok mindent elintézett a hozzá fordulóknak. (Az persze ritkán merül föl benne, hogy egy végtelenül korrupt és feudális világ teszi lehetővé sikeres intervencióit.) Tanítványait, úgy látszik, segítette, s szervező munkája működésük intézményes kereteit is megteremtette. Irigység nem érinti, olykor még megvetett ellenfelei (például Gunda Béla vagy Erdei Ferenc) tudományos teljesítményéről vagy tehetségéről is akad jó szava. Egyáltalában, megőrizte – legalábbis a naplójában – tudományos és morális minőségérzékét, ha tudományát és moralitását nem is (s ez az ellentmondás is tárgyává válik írásának).

Elismeréssel szól például arról, hogy a csehszlovákiai bevonulás ellen hárman tiltakoztak: Lukács György, Hegedűs András és Tömpe András. Milyen jellegzetes! – a minőségérzék rangtudattal párosul: a politikailag vagy tudományosan vele egyenrangúakról vagy fölötte állókról emlékezik meg, a korcsulai nyilatkozat radikálisabb kritikájáról hallgat, arról pedig végképp, hogy a tiltakozás lehetősége előtte is nyitva állna. Bibót is maga alá rendeli képzelt hierarchiájában; így aztán ’56-os szerepét komikus izgágaságnak véli.

Éles megfigyelőként számos közszereplőről rajzol találó – gyakran gyilkos – portrét, a szeretett Dobi Istvánról és az egykori barát Kállai Gyuláról. Aczél György arcéle is hitelesen gonosz megvilágításba kerül. Kevés ember imponál neki. Lukács, akinek viszont alighanem ő nem imponált, mert érezhetően sértetten alig említi. Kodály és Illyés, akit nem szeret. Néhány – főképp halott – kolléga, s a néhai öreg Fedics Mihály, akinek mesemondása hozta első komoly tudományos sikerét. S mindenek előtt a nagy barát, Radnóti Miklós, s József Attila emléke. De legfőképpen Kádár János barátságát szomjazza, és fájlalja, hogy az nem szövődik kettejük között. Kádárnak érezhetően személyesen is hálás, hogy megszabadította a Rákosi-korszak rettegésétől, de kárhoztatja rossz tanácsadóit, és állandóan saját „bukása” okait, körülményeit mérlegeli.

Holott ez alighanem nem is olyan nagy rejtély. A prűd Kádárnak és befolyásos hitvesének visszatetsző lehetett Ortutay országos hírű bűnös kapcsolata a híres tévé-bemondónővel, s ez bizonyára nyomott annyit a latban, mint az, hogy pártengedély nélkül vette föl Hazafias Népfront-főtitkárként a kapcsolatot a börtönből szabaduló Déry Tiborral.

Ortutay szenvedélyes, életörömre hajló ember volt. Különösen következő nagy szerelméről olvashatók megrendítő lapok naplójában, bár a karrierista gyávaság itt is belejátszik: sem gyermekről, sem a kapcsolat nyílttá tevéséről nem lehet szó. S amikor úgy látszik, hogy elválna feleségétől, akkor még az is megfordul a fejében, hogy ezt – mintegy engedélyt kérve – a Kádár-titkárság vezetőjével, Sándor Józseffel tanácskozza meg. Felesége, akit nagyra becsült, nőszövetségi politikai karriert csinált, s minden jel szerint, támogatta férje politikai, közéleti ambícióit, élvezte annak előnyeit, és soha nem figyelmeztette a másik lehetőségre, a tudományhoz való visszatérésre.

Még egyszer, hogy mindenkinek világos legyen: Ortutay élete annak példázata, hogy a politika elnyeli a tudóst. De ez a példázat nem mindig és nem szükségképpen igaz. Ha valakinek van politikai tehetsége, eszméje és mozgástere, a politikai pálya semmivel sem alábbvaló a tudósinál. Ortutay mindezt a negyvenes évek vége felé elveszítette, de a politika megmaradt – az életformája.