A színészek privátim és a szimultán tér véletlenszerű vagy beállított csoportozataiba helyezkedve egyként és mindvégig elsőrangúak. Pelsőczy Réka rendezése, az 1962-es Buñuel-film (Imrei Andrea által fordított) irodalmi forgatókönyve utat talált eszükhöz, szívükhöz – a rekonstruáló kedvhez, amelyben mindenki saját maga rendezője is, önköre pulpitusán, utóbb vackán időzve. A pompás koncert után a Nobile-házba hazatérő előkelő seregletben Kerekes Éva (Lucía) a huncut lebegését vacsoraasztal-kötéltánccal kezdő háziasszony, a bölcsen enervált Gálffi László (Nobile) a megcsalt, visszacsalni azonban már rest házigazda. A múzeum kisebbik dísztermében zajló, zsengén misztikus sonka-dinnye táplálkozás során többszörösen és vészjóslóan mutatkozik be (nem csupán egymásnak) Széles László kötelmektől látszatra szabad Leandrója és Haumann Máté önmagát is kardélre hányó ifjú ezredese, a halálos betegségétől minden-mindegy elszántsággal átvérzett Takács Kati Leonórája, Hernádi Csaba ugyancsak rossz sejtelmeket keltő köhögésbe fulladó Russellje.
 Kerekes Éva |
A nagyobb tér, a hosszabb játékidő akkor nyílik meg, midőn a módjával vándoroltató spektákulum (Kék Produkció) bevisz a másik, nagyobb helyiségbe, melyben még a nézőket fogadó pamlagok, székek is a díszlet részei, szögletes patkó alakba formálva (berendezés: É. Kiss Piroska). A kulisszák szinte a patinás falakból folynak, épített-cizellált adottság és komponált bútorzat eggyé olvad az aranyozott csillárok alatt, tükrök előtt. Hetey László (Señor Roc) karmester a cirkusz hírnökeként komolykodik sután és aluszékonyan, mellette – nejeként – Bíró Kriszta magánügyek elkottyantására kész fehérbohóc-leszármazott. Wierdl Eszternek (Sylvia) eleinte énekelnie kell; lealacsonyodását is dallamból kottázza. Csupa operai név és szerep – tompán muzsikál a többiek játéka is a prózai és (itt-ott, a világítás, a megmerevedő-újramozdított állókép, az előcsarnokban pergő Az öldöklő angyal-vetítés révén) filmes színházban. Fodor Annamária (Beatriz) és Polgár Csaba (Eduardo) egymás testét hajkurászva le nem válna a másikról, s ez rendben van; Bartsch Kata (Juana Ávila) és az önuralomvesztésben élen járó Lengyel Tamás (Francisco Ávila) szintén sokszor bújik össze érzékien, s ez nincs annyira rendben, lévén bizonyára testvérek.
 Bíró Kriszta, Hetey László és Takács Katalin |
A párokból épülő páratlanság, a (változó alanyú) kettős magányok darabja, az ingerlően tisztázatlan emberi kapcsolatok és emberfeletti erőhatások végtelen éjszakája Szamosi Zsófit (Leticia, a walkűr) járkáltatja egyetlen holdsápadt magányosként. Egyedül próbál felszínen maradni a vészhelyzetben Sáfár Kovács Zsolt az urakhoz módjával asszimilálódó főkomornyikja is. Neki legalább valahol kint létezik egy sorstársa, az időben lelépett Pablo inas képében Janicsek Péter.
 Jelenet az előadásból |
A groteszk foszforeszkálású fikció szerint a mindennapinál alig lidércesebb kapcsolatok hínárjával terhelt társaságot a mind hangulattalanabb együttlét végeztével lehúzza, benyeli a terem. Indulnának haza, de valahogy mindenki marad. A béklyózottság hajnalban, reggel, másnap – s ki tudja meddig – tovább tart. Étlen, s amíg lyukat nem ütnek a falba, a vízvezetékbe, szomjan. Illemhelytelenül (egy kínai vázát cipel a legleleményesebb a hátsó kamrába, ahol – léthulladékokat és kelléktárgyakat kihajigálva – még a legotthonosabban lehet berendezkedni, az abszurd kedvelt WC-motívuma mintájára). A személyek külsőleg-belsőleg szétesnek, főképp azt követően, hogy a televízióadás információjából durcásan tudomásul veszik: akik az ő eltűnt társaságuk keresésére indultak (tűzoltók, újságírók), megtorpantak a ház bejáratánál, nem jutottak be, visszafordultak. A szép öltözékek levedlik viselőjüket. Zoób Kati jelmezei az arany, a barna, a narancssárga, a bordó, a szürke, a fekete szín felől is ruha- és lélektárrá fogalmazhatók, ezzel szolgálva a fortyogó embermassza keveredését, másfelől a maradék egyénítést. Kitűnő munkát végzett a dramaturg Sirokay Bori, a mozgástervező Bodor Johanna és a zenei vezető Vajdai Vilmos is. Minden elismerést megérdemel(nek) az előadás technikusa(i): nem lehet folt a sötétségen, lyuk a zenei kelmén. Nincs is. A nüanszírozó játékot szabályozza a koreográfia és a hangeffektusok metronómja.
A hatalmas zsákszoba kétszárnyú hatalmas ajtaja tárva. Elvileg bárki kiléphetne. De nem teszi, „nem tudja” megtenni, lecövekel a határon. Senki sem mondja, de az ebédlőben nyilván Godot várja azt, aki oda merészkedik. Godot-ra várni sem a legjobb. S ha ő vár…
 Gálffi László (Fotó: Martincsák István, forrás: port.hu) |
Pelsőczy Réka igen vonzó rendezői munkájában a gondos ornamentika alatt hiányos az egzisztencia kozmikus félelmének, külsőleg nevetséges, lélekben iszonyatos rettegésének teljesebb megképzése. Üdvözlendő törekvés, hogy magában az aprózó játékmódban érvényesülne a szürrealisztikus elvontság, ez viszont nem növekszik félelmetessé. A kimerevített pillanatok mesterkéltek. Az élő báránykák szimbolikus felmutatása illusztratív (sokkal jobban járnak, mint filmbeli társaik). Mindössze remény, hogy a publikum tagjai – majdhogynem részeként a társaságnak – ugyancsak a titok nagy hálójában vergődnek. Ha így lenne, nem csillanna bele a teljes fénytelenség átmeneteibe a maroktelefonok szentjánosbogara, s nem ásítana száj, amikor egy-egy színész torka épp elnémul.
Az örök vadászmezőkre távozni – a premiernek vagy a szövegkönyvnek róható-e fel? – nem a legrémületesebb, ha a meghaló akaratából, netán szerelmeskedés betetőzéseként, megváltó kegyelemmel történik. Az ironikus elkönnyítés persze része a struktúrának, mely nem ok–okozati összefüggések nyomán szilárdítja és bontja magát. De például teljességgel tarthatatlan, hogy e sorok írója a számítógépe előtt ül most. Még mindig a Petőfi Irodalmi Múzeumban kellene kuksolnia, hat-hétmilliárd bolygólakóval együtt, vacogva.
Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)
Vö. Bán Zsófia: Menjünk! (Maradnak.)
Zappe László: Történet-e varázslat?
Urbán Balázs: Színházba zárva