Kelemen Károly munkamódszere és képi nyelve talán azon a felismerésen alapul, hogy a festőnek nem feladata az, hogy leképezze a „valóságot”. Eltekintve attól, hogy a külvilágot egyre inkább készen kapott képek alapján ismerjük meg, a művész (képletesen szólva) minden ecsetvonásával a művészeti hagyományra, a művészet történetét meghatározó művekre reflektál – vagy éppen saját képi nyelvére. 2000 körül például újabb radírsorozatot készített, melyben már jóval szélesebb körben sajátította ki és írta át a kulturális hagyományt. (A birtokbavétel és új interpretáció forrása többek közt egy festészeti műfaj, a csendélet, Mattis Teutsch egyik festménye, Kassák portréi és szövegei – köztük a Romboljatok, hogy építhessetek kezdetű – voltak.) 

Az appropriation art, és ezáltal a posztmodern forrása maga Picasso volt, aki 1960 körül nemcsak Velázquez Las Meninas című festményét, hanem Manet Reggeli a szabadban című művét is kisajátította és újraírta. Épp ezért talán nem véletlen, hogy Kelemen viszont Picassóhoz fordult: leghíresebb műve, a Magyar Nemzeti Galériában látható Vasaló medve (1986) Picasso 1904-es Vasaló nő című festményének kompozícióját idézi fel. Ez a medve a mostani kiállítás három festményén is megjelenik – igaz, az egyik képen stilizált formában, kissé „elmikiegeresedve”. A negyedik festmény afféle kakukktojásnak tűnik, ráadásul 2003-ban készült, sőt nincs rajta a Kelemen-alteregónak tekinthető medve sem. Az Uszályok alkonyatban egy húszas évekbeli fametszeten alapul. A sokszorosan felnagyított kompozíció vibrálását az irreális színek okozzák, s a stilizáltságot csak fokozza a sima ecsetkezelés és a kép jobb szélén vastagon végighúzódó fekete csík.

Hasonló nagyítással találkozunk a The Joy of living – Sunshine, Beach, Sea című munkán. A kép az Egy hét a purgatóriumban (2000) sorozat folytatása: egy kindertojásba rejtett antropomorf mosógépben egy medveszerű és egérfüles lényecske „pörög”. A vízszintes síkhoz képest kissé megbillenő kompozíció, az eleven és vidám színek és festékfoltok ritmusa mozgatja a képet, melyben mintha feloldódna a korábbi sorozatra jellemző kritikus felhang. (Persze erre utal, hogy az eredeti komor cím is eltűnt.)

A Sex & Drugs & Rock and Roll hőse, a kerek fülű teddy bear hasonló tartásban már 1999-ben megjelent. Most a méltóságteljesen nagydarab, óvó testtartású és kötényt viselő medve térdén egy hangszer (elektromos gitár, amelyen citerázik), azon pedig egy furcsa csendélet látható, a háttér festékfoltjai között pedig egy női fej tűnik fel. Nemcsak a játékos téma, a perspektívaváltások, a különbözőképpen megfestett felületek, a stiláris ugrások, a kubista élek és amorf foltok váltogatása, hanem a kép kék színvilága teszi szürreálissá a jelenetet, amely – afféle drogként – szinte magába szippantja a befogadót.

A harmadik festmény tizennégy év óta tartó építkezés eredménye: ekkor kezdett el Kelemen behatóan foglalkozni Picasso Avignoni kisasszonyok (1907) című festményével, és Cézanne „hegyével”, a Mont Saint Victoire-ral. A művész számos változatot (átiratot) készített az öt alakos kompozícióból, elhagyott vagy beemelt új szereplőket, kiemelt egyes részleteket, momentumokat. A Tündérmese (1996–2010) mind kidolgozottságában, mind sokrétűségében és játékosságában kétségkívül a sorozat ékköve. Olyan végpont, melyben a nagy elődök előtti tisztelgés, az újrateremtés, a kisajátítást hangsúlyozó színpadiasság, a rejtett idézetek mögött/között maga a művész is megjelenik. Ő a szivárványos-fénylő háttérből felénk lépő bumfordi mackó, aki ténylegesen és szimbolikusan hordja a követ (a kockát), építi tovább a művészet tág és lebilincselő katedrálisát.