Rémálom az Elm utcában
2010.06.10.

A nyolcvanas évtized egyik legkarizmatikusabb mozi-szörnyetegét új divatokhoz fazonírozták a Rémálom az Elm utcában remake-jében. Ám Freddie Krueger ezúttal inkább jellegtelennek tűnik. NAGY V. GERGŐ CIKKE.

Meggyalázni az eredeti emlékét – ránézésre ekképp összegezhető mindazoknak az újrázásoknak a vélhető szándéka és legfőbb eredménye, amelyek a hosszú ideje kultikus tiszteletnek örvendő filmalkotásokat az új évezred közízléséhez igazítják. Kiváltképp így áll a helyzet a hetvenes-nyolcvanas évek jelentős horrorjainak remake-ciklusánál, hiszen a kisszámú kivételen túl (melyek közt legelsősorban Zack Snyder Holtak hajnalát illik említeni) az egykor felforgató és innovatív filmek sorra-rendre lealjasult tucatműként kerülnek ismét a vászonra – legyen szó a terrormozi klasszikusairól (Texasi láncfűrészes mészárlás; Az utolsó ház balra), vagy éppen a nyolcvanas dekád során beizzó slasher emblematikus darabjairól (Halloween, Péntek 13).

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Utóbbiak egyik legnagyobb hírű ikonját, a tinédzserálmokban kísértő, ex-kertész Freddie Kruegert tavaly a Platinum Dunes serény producerei vették kezelésbe, akik korábban a texasi láncfűrészes ráncfelvarrásán túl már számos súlyosan érdektelen horror-feldolgozás körül bábáskodtak - a Rémálom az Elm utcában remake-je pedig tökéletesen illik hitvány portfóliójukba.

Az 1984 óta már hét folytatást megért mészáros-mozi újsütetű példánya más, brandeket újraindító szaktársaihoz hasonlóan a legelső darab meséjét ismétli el, ám számos ponton igazít az alkalmasint avíttnak ítélt mintán. Míg Wes Craven eredetijében a kamaszokra utazó, csíkos pulcsis gyilkos legfőbb ellenfele, a tizenöt éves Nancy állt a cselekmény középpontjában, addig a remake minden egyes áldozatnak nagyobb teret és adott esetben jobban előkészített halált biztosít. A tudatalattit és a polgári bűntudatot egy személyben megtestesítő szörnyeteg, Freddie Krueger is alaposabb karakterrajzot kap itt, hiszen ezúttal egy flashback keretében fiatal, gyermekbarát kertészként is megismerhetjük. Ámde a filmindító gyilkosságok időbeli felduzzasztása és az elcsapott végjáték éppúgy a forgatókönyvírói ötlettelenséget mutatja, mint a manapság már-már kötelező eredettörténet fabulába illesztése. Ez utóbbi egyébiránt érzékletes módon meséli el, ahogy a gyermekabúzussal vádolt kertész a felbőszült szülők áldozata lesz. A kiegészített sztori azonban végső soron a drámai potenciál kiaknázása helyett egyre inkább leegyszerűsíti a titokzatosságában komplex karaktert: Freddie Kruegerből ugyanis egy szimpla, keserű pedofilt farag.

Rooney Mara filmben
Rooney Mara filmben

A bosszúálló kertész karrierje során egyre kevésbé félelmetes, ám egyre inkább szórakoztató volt, legújabb inkarnációja azonban mindkét tulajdonságnak híján van. Jóllehet a stáblista tanúsága szerint Jackie Earle Haley játssza, valójában egy géphangon hörgő CGI-maszkot látunk, aki jól ismert utakon-módokon igyekszik frászt hozni a tinikre, máskor pedig bántóan rossz viccekkel áll elő (az álombéli mocsárban ragadt lány után ekképp kiált: „Ezt nevezem igazán nedvdús álomnak”). Gyakori sokk-effektusokkal támogatott, mégis bágyadt jelenléte a dekoratívan depressziós áldozataihoz mérhető, akik közül egyedül a Joy Divison pólóval díszített Kyle Gallner (azaz Quentin) állja a sarat az egyre eluralkodó nézői közönnyel szemben, a főszerepet játszó Rooney Mara jellegtelensége azonban valósággal fájó. Hovatovább a nagy erőkkel hangsúlyozott kísértetfilmes atmoszféra, melyet az álomjelenetekben elszaporodó titokzatos gyermekszereplők és a sejtelmes világítás hivatott megalapozni, nehezen illeszkedik az eredeti történethez, ráadásul egy-két sikerültebb jelenetet kivéve (mint a kávézóban játszódó nyitány, vagy a behavazott szobában sétáló Nancy szekvenciája) ritkán lesz igazán meggyőző – ahogy az álomjelenetek során is alig találni nyomát vizuális leleménynek.

Wes Craven sorozatindító munkáját az tüntette ki a korszak egy kaptafára készülő slasherjei között, hogy irracionális főhősén és az álmatlanság állapotának rajzán keresztül sikerrel tudta egybemosni álom és valóság határait – ilyenformán pedig zavarba ejtően többértelmű elbeszélést tudott teríteni. A remake azzal, hogy a megkísértett tinédzserek képzelgéseit egy múltbéli traumával köti össze (hiszen a hús-vér Freddie egykori rémtettei ezúttal nagyon is konkrétan összefüggnek a szereplőkkel), az emlékek dimenziójával gazdagítja a hallucinációk és rémálomképek szövevényét, ám a rafinált szerkezettel kecsegtető lehetőséget tökéletesen rest kihasználni. Ahogyan a folytatások is egyre kevésbé voltak képesek fenntartani az éber és az álombéli jelenetek közötti finom határsávot, úgy Samuel Bayer munkája is hamar eltéved a különféle státuszú képsorok között, hogy végül a csikorgó kezű álom-mészárost lépten-nyomon színre léptesse némi feszültség érdekében. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A hatás azonban ellenkező irányú, így amennyire jelentésgazdag és magával ragadó az eredeti zárlata, elannyira buta és kiábrándító az új verzióé, ami lényegében pontosan jellemzi kettejük viszonyát. Ha egyértelműsített meséjét, olcsó hatáskeltő eljárásait, az elődök ötleteinek aprópénzre váltását, no meg általánosan trehány kivitelét nézzük, a Rémálom az Elm utcában 2010 gyalázatos kizsákmányolásnak tetszik, paradox módon azonban már elkészültével a legendárium izmosodásához járul hozzá, és ha másért nem is, hát ezért örülhetünk neki.
Cím:  Rémálom az Elm utcában,  Rendező:  Samuel Bayer,  Forgatókönyvíró:  Wesley Strick, Eric Heisserer,  Zeneszerző:  Steve Jablonsky,  Operatőr:  Jeff Cutter,  Vágó:  Glen Scantlebury,  Szereplők:  Jackie Earle Haley, Rooney Mara, Kyle Gallner, Thomas Dekker, Kellan Lutz, Katie Cassidy, Connie Britton
Címkék: Mozipremierek 2010