“A férfi sorsa a nő” – mondá Jókai, vagy ahogy a Csárdáskirálynőben éneklik: “A férfi sorsa az a nő, akit kiválaszt.” Ezt az operairodalomban sem teljességgel ismeretlen szentenciát formálta librettóvá Giacomo Puccini számára – Musset drámájából – a republikánus zsurnaliszta, Ferdinando Fontana. A Tirolból Flandriába, s egyszersmind a XIV. század elejére áttelepített cselekmény középpontjában a két nő, a szelíd és tisztalelkű Fidelia, valamint a romlott és állhatatlan Tigrana között választani kényszerülő Edgar áll. Szélsőromantikus helyzetek, védekezésképp porrá égetett ház, felmagasztalt, majd sárba rántott álhalott, a szerelmi idillt bevégző féltékenységi merény, valamint éppen csak körvonalazott típusfigurák rajzanak a librettóban, amelyből Puccini 1889-ben bemutatott operazsengéje született. Alkalmatos gyakorlóterep a harminc körül járó, de még jócskán mutáló géniusz számára: Ponchiellit idéző kórusrészletek, népies melódiák, stílusgyakorlatok, jó néhány hamvába holt ötlet, s megannyi ismerős, a későbbi művekre valló megoldás, dallamtöredék. Itt-ott már a szomszédos mű, a Manon Lescaut ígérkezik, máshol meg A fecske operettes könnyedsége, vagy épp a Tosca III. felvonásának szerelmi kettőse ("O dolci mani mansuete e pure…") tűnik elénk.

Fekete Attila

Ezt a zenetörténetileg olyannyira izgalmas, ám csökött dramaturgiájú, s elegyes nívójú operát állította most – egyetlen alkalom erejéig – színpadra az Operaház. A többszörösen átdolgozott mű harmadik, három felvonásos változatát ún. szcenírozott koncertként hirdették meg, mindazonáltal hamar nyilvánvalóvá vált, hogy e meghatározás – fájdalom! – csak a kiállítás szolid jellegét hivatott körvonalazni, s nem a rendezői mértéktartást. Éry-Kovács András ugyanis a mű abszurditására bazírozta koncepcióját, s kétes szavatosságú écáival számos játékrontó pillanatot teremtett. Így az első felvonás fináléjában az öt szereplő székfoglalózásba kezd, s ezt a játékelemet még akkor is visszatetsző, mi több bárgyú megoldásként könyvelnénk el, ha legelső ízben tűnne fel az operaszínpadon. (Nálunk a Kovalik-féle Mozart-maratonról lehet ismerős ez a húzás: ott több alappal, bár ugyancsak vitatható módon bukkant fel e gyermekded ötlet.) Máshol érződik ugyan a művésziséghez közelítő szándék, s főleg az ötvenes-hatvanas évek olasz játékfilmjeit idéző, a két archetípusos nőalakot ügyesen pozícionáló jelmezek (jelmez: Nemes Takách Kata) kellemes benyomást keltenek, ám egy-egy fals gag rendre visszazökkenti a nézőt temperált elégületlenségébe.

Mester Viktória

Az Edgar háromfelvonásos verziójának madridi bemutatóján az operatörténet első Otellója, a nagy Tamagno énekelte a címszerepet, a mű legelső lemezfelvételét pedig a tenorok arisztokratája, Carlo Bergonzi készítette. Fekete Attila, a pesti premier Edgarja nem tartozik sem a sötéten fénylő tenorhanggal megáldottak, sem pedig a hangjukat könnyed eleganciával uraló szerencsések csapatába. A kulturált művész ráadásul ez estén bántó indiszpozícióval küzdött, s így éneklése csak ritkán (leginkább talán a második felvonás “Orgia, chimera dall’occhio vitreo” kezdetű monológjában) vált érzékelhetővé a tenor szólam jelentősége.

Nagyobb szerencsénk volt a női szerepek birtokosaival: Mester Viktória imponáló nőstényördögnek bizonyult, hangja és színpadi létezése egyaránt rangot adott a rosszéletű Tigranának, míg Herczenik Anna Puccini első nagyszabású szopránáriájának (“Addio, addio, mio dolce amor”) érzékeny előadásával excellált. Ugyancsak tetszetős, fajsúlyos ária jutott Kálmándi Mihálynak, aki Frank szerepében rutinosan üzemeltette ízekben gazdag baritonját. A Kovács János irányítása alatt muzsikáló hangászkar pedig a harmadik felvonást indító, s már a teljes korú operafejedelmet előlegező, drámai gyászzene megszólaltatásával érdemelte ki tapsainkat.

Herczenik Anna

Amúgy a harmadik felvonás egésze valóságosabb operaélményt jelentett az egybegyűltek számára, mint az első két felvonás tehetséges, de felettébb vázlatos színpadi muzsikája. Jószerével még a librettó zavaró bornírtságát is feledhettük volna (mint az operairodalom annyi más repertoárdarabjának esetén), ha az irgalmat nem ismerő Éry-Kovács nem ránt vissza mindőnket a szövegkönyv, s a rendezői koncepció sekélyes mélységeibe. A valahára egymásra találó szerelmespár, Edgar és Fidelia már be is szállt az indulásra kész ezüstszín sportcabrióba, ám az elhagyott Tigrana – az eredeti késelés helyett – revolvert ránt, s karikírozott terroristaként egész tárat beleereszt a kocsi ajtaján kizuhanó szerelmi vetélytársába. Lőttek a műélvezetnek.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)