Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A GYENGÉD ÓRIÁS

Tzimon Barto zongoraestje / Osztrák-Magyar Haydn-napok 2010
2010. jún. 6.
A fertődi és a kismartoni Esterházy-kastély tavaly megkezdett együttműködése idén is folytatódott: az Osztrák-Magyar Haydn-napok legnevesebb meghívottja az amerikai Tzimon Barto volt. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Tzimon Barto
Tzimon Barto

Nem ildomos egy recenzióban a fellépő külsejét megemlíteni, de vannak kivételek, és Tzimon Barto esete ilyen. Az amerikai muzsikust ugyanis a zongora Schwarzeneggerének is nevezik, s ő büszke arra, hogy százhúsz kilóval nyom fekve, és nem kételkedhetünk a szavaiban, amikor azt állítja, erre rajta kívül más zongorista nem képes. Közel ötvennégyes karja nem szimpla súlyemelgetésnek köszönhető, ilyes alkat, mint az övé, alighanem csak nagymennyiségű szteroid fogyasztásával érhető el. Tehát élek a gyanúperrel, hogy nem kevés hiúság feszül e jóravaló művészben, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy azt kívánta kijelentéseivel kompenzálni, hogy koncertjeiről kevesebben írnak elismeréssel, pláne olyan ájult elismeréssel, mint a zongora kevésbé muszklis fejedelmeiről. Weboldalán olvasható rövid életrajzában (ld. itt) Barto már végképp túllő a célon, hiszen azt is büszkén hirdeti, hogy öt nyelven beszél, kész klasszika-filológus, s a héber nyelvben is jeleskedik.

Magyarán a magánember számára nemigen használt e duzzasztott izomköteg, az utóbbi években egyenesen el is takarta az egyébként érzékeny, roppant technikás és valóban egyáltalán nem ostoba, intelligens játékost, ellenben a zongoristának hasznára vált, hogy száz kilóval is elbír: billentése, játéka éppen hatalmas testi ereje miatt különleges. Ilyen gyengéd pianókat csak az tudhat, akiben rettenetes erő feszül: a kismartoni kastély pompázatos barokk Haydn Termében elsőként felcsendülő Haydn-mű, a XVI.1-es Hoboken jegyzékszámú C-dúr szonáta Allegro tételét Barto eszményi, megpendülő, leheletfinom, gyönyörű pianókkal kezdte. Magasról indítja mozdulatait, látszólag nagy erővel, de az utolsó pillanatban megfékezi ujjait, és szinte mintha csak a keze keltette légáram szólaltatná meg a billentyűket. Az a benyomásunk is támadhat, a zongora ijedtében, a nagy súllyal lezúduló ütéstől tartva szólal meg: vagyis Barto stílusa egyenesen következik testi adottságaiból. A korai szonáta első két tételét eszményi szépséggel szólaltatta meg: a második tételt nagyon lassú tempóban, ahogy szokatlanul lassan a harmadikat is. E tempó is az erőteljes, ugyanakkor gyengéd játék következménye.  

Barto darabválasztását is meghatározta az erőfölény: a George King szerzette Etűdök némelyikéhez, így a különösen az utolsó Tempo giusto e deciso eljátszásához nagy erő kell, hogy az utolsó hangok szinte vészjóslóan konduljanak meg. A Boulezt és Ligetit is nagyra tartó, de azokhoz azért nem mérhető fiatal amerikai szerző látványos darabokat írt: van köztük olyan, melynek ujjrendje Couperin Le tic toc choc-ját juttathatja a figyelmes szemlélő eszébe, van, amelyik Ligeti fehér billentyűkre írt művét. Az előbbi részlet kézkeresztezéseit olyan könnyedén oldotta meg Barto, hogy ha a látványos és ügyes kis műveket meg nem is tudta kedveltetni velem, lenyűgözött, és nem volt szemernyi kétségem sem már, hogy valóban nagy zongorista.

RUHR klavier 2005bartoAz 1767–68 körül keletkezett korai – nagyszerű – Haydn-mű, az Asz-dúr szonáta (Hob. XVI:46) lehetőséget teremtett Barto számára arra is, hogy megmutassa, hogyan tud megjeleníteni szimfonikus zenekari színeket egy szonátában: bár kadenziája kissé túl hosszúra nyúlt, és nem is volt túl ötletes.  

Számon kérhetnénk, hogy neves pianisták miért nem forgatják Somfai László nagyszerű könyvét Haydn zongoraszonátáiról: Barto bizonyosan nem vette még a kezébe, hiszen a Somfai által leírtak – melyek nem követelmények, hanem sokkal inkább ajánlások – nem hagytak nyomot a díszítésein. Az előkéket és a trillák előadását Somfai könyvének olvasói – reméljük voltak ilyenek – kifogásolhatták, ahogy a koncerten utolsóként felcsendülő C-dúr szonáta triolás ritmusainak széttördelését is, de a témák artikulációját már semmiképpen sem.

A második részben már az is egyértelművé vált, hogy miért nem lesz és lett sosem olyan nagy Barto, mint Szokolov vagy Brendel. Schubert Impromptu-it (op. 90) nem elég visszafogottan, túlzott érzelmességgel játszotta, ami elsősorban is azt jelentette, hogy túl sok tenutóval (erőteljesen kitartott hangokkal, nagy szünetekkel). Barto játékának nincs etikája, akármilyen szépen is játszik, nem érezni azt, hogy számára egy darab miért fontos, hogy miért úgy, és nem másként játszik; miért oda teszi a hangsúlyokat, ahová teszi. Számára egy impromptu nem lehet más, mint szerelmes költemény, mely költője bánatos lelkéből szakadt ki.

Ugyanakkor Haydn C-dúr szonátájának (Hob XVI:50) utolsó, Allegro molto tételét olyan humorral, – a tételt kissé meg is csúfolva – már-már szarkasztikusan, nagy fantáziával játszotta Barto, hogy már csak arra tudtam figyelni, miként használja fel erejét a játékban, milyen pontosan, makulátlanul játszik. Arra már nem, hogy hogyan feszül rajta a szürke zakó, és hogy vajon szét fog-e repedni egy futam végén a vállainál.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek