VASÁRNAPI VIRÁGOK

A jazz lehetőségeinek határait feszegeti Balázs Elemér immár évek óta: az európai zene kezdeteit kommentálja egy alapvetően nem európai eredetű zenei műfaj eszközkészletével. H. MAGYAR KORNÉL KRITIKÁJA.

Mindez azonban nem egyedi jelenség a magyar jazzben, hanem egyenes ági folytatása annak a korszakalkotó zenei invenciónak, amely Balázs Elemér nemzedéktársának és máig egyik legközvetlenebb zenész partnerének, Oláh Kálmánnak adatott meg: a zongoraművész a 2000-es évek legelején lemezre vette Bach csellószvitjeinek és a Goldberg-variációknak feldolgozását, és ezzel igen jelentős nemzetközi sikert ért el, elsősorban a Távol-Keleten.

Balázs Elemér Group

A Balázs Elemér Group mostani koncertjének vezérvonalát a klasszikus tételek adták – Balázs Elemér a koncert legelején átadta a szót Mizseinek, aki röviden ismertette Lassus felcsendülő motettáinak jellegzetességeit, de ezzel egyben jelezte a közönségnek azt is, hogy a zenészek ezen az estén a reneszánsz szerző szellemiségének igyekeznek alávetni magukat, és ez határozza meg a saját hangszerükön való játékot. A hat motetta korrekt a capella interpretációját követték a zenekar válaszai. Sajnos az Olasz Intézet zengő akusztikája nem kedvez a jazznek, főleg a zenekari összjáték során bizonyult kevésnek az értékelhető élmény: a ritmusszekció ostinátói elnyomták az énektémát, és amint a dob egy picit játszani kezdett a dinamikával, abban a pillanatban nyoma veszett teljes szólamoknak, így a gitárnak és a bőgőnek.

Ám szerencsére a zenekar felkészült a sajátos hangi adottságokra: a koncert programja során duók váltak ki, és egymás visszafogottabb kíséretében jobban érvényesültek a hangszeres szólók hosszú, kitartott hangjai a rövid, pontozott, de túlzengő hangokkal szemben. Az átgondolt, tudatos zenei program mindenképp dicséri a zenekart, amely a reneszánsz szigorú keretei között mozogva igyekezett kreatív módon teret alkotni az egyes motetta-tételeknek illetve az azokra érkező válaszoknak.

Orlandus Lassus

A koncert egyik legnagyobb tétje kétség kívül az volt, vajon mennyire sikerül egységes zenei ívet alkotnia a két stilisztikai véglet között hullámvasutazó együtteseknek az est során. Ebből a szempontból igen ihletetten játszott Balázs József a zongorán: törés nélkül, finom zenei eleganciával vezette át a motetta témáját és szellemi áramlatát hízelgően szép, esztétizáló harmóniasorokba. Czibere Józseffel, a zenekar új ütőhangszeresével remek párost alkottak néhány perc erejéig. Czibere a kongát, a cajónt és más latin hangszereket alapvetően nem a latin jazz vérbő, robusztus hangvételével szólaltatta meg, sokkal inkább egyfajta finom érintésű, esztétizáló szellemiségben, amely az európai régizenének azt a letűnt korát idézi, amikor még az ütőhangszerek és a ritmus sokkal fontosabb szerepet játszottak a bécsi klasszika és később a romantika gyakorlatához képest.

Hasonlóan komoly szólóval felelt a zenekarvezető a motetták hangulatára. Balázs Elemérről gyakran leírják, hogy dallamhangszer-szerűen alkalmazza a dobot, és ezt most minden eddiginél jobban igazolta. Dobjai szinte abszolút hangra voltak hangolva, puha filcütővel, a pergő karcát mellőzve, leheletfinoman fogalmazott meg egy 3-4 hangból álló „dallamot”, amely végül fokozatosan fejlődött gyors tempójú, virtuóz ütőzéssé, és így vázolta fel szinte a teljes spektrumot, amely dobolásának értékeit tartalmazza.

Az ének-, a gitár- és a bőgőszólamok megnyilvánulásaiban inkább a tétova keresés, az alázatos visszavonulás – talán tudatos – gesztusát éreztem. Hajdú Klára egy alkalommal próbálkozott scatteléssel; Winand Gábor erősen hajlító, jellegzetesen túldíszített énekstílusából ezúttal hiányoltam a reneszánsz aranymetszett mértéktartását, bár a szándékot érezni lehetett. Lamm Dávid, a fiatal gitáros sikeresebben talál egyedi hangot az akusztikus hangszeren, mint az elektromoson – de talán azért gondolom így, mert komoly hiány van ma akusztikus gitárosból a magyar jazzéletben. Soós Mártonnal együtt keresték a fogást a Voces 4 énekszólamainak zeneiségén, és ez a keresés képviselte szólóik fő motívumát. Ennek persze van helye a jazz alapvetően rögtönzött világában, de ezúttal olykor pillanatokra megtörte a produkció ívét.

Mértékadó esztétánk, Balassa Péter hivatkozott egész élete során arra, hogy az európai kultúra egy zsidó-keresztény közös hagyaték alapjain nyugszik. Ebből a szempontból külön izgalmas az a vállalkozás, hogyan lehet ezt a hagyományt egy ettől markánsan eltérő, afro-amerikai gyökerű művészeti ág eszközeivel kommentálni. És bár érzésem szerint a Balázs Elemér Group parafrázisainak ihletettsége nem ér el még olyan magas szintet, mint amilyet Oláh Kálmánnak sikerült korábban, mégis a Virágvasárnap és a Nagyhét meditatív szellemiségéhez illő, szép zenei áldozat részese lehetett a közönség.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)