Milan Kundera: Találkozás
2010.08.02.

Nagy szó az, hogy „találkozás”, és az alcím is nagy szavakkal él - „gondolataim és élményeim; régi (egzisztenciális és esztétikai) témáim és régi szerelmeim találkozója” – maga a mű viszont, ha beszélhetünk egyáltalán műről, szétaprózott és álomba ringatón felületes. RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA.

Igaz, nagy témák szép számban sorakoznak: Beethoven, Dosztojevszkij, Márquez, Rabelais, Brecht, Schönberg és sorolhatnám, háború, kommunizmus, emigráció, irodalom – azonban a szerzőnek a velük való „találkozásai” nem valami elmélyültek, nem valami érdekesek, inkább csak amolyan biccentéseknek, társasági témáknak tűnnek egy elhíresült, nagy író szalonjában. Ez a nagy író Milan Kundera. Aki esszéírónak és kritikusnak – e könyv tanulsága szerint legalábbis – egyáltalán nem nagy, avagy most a kisebb jelentőségű avagy éppenséggel jelentéktelen cikkeit halmozta könyvtáblák közé, kiürítvén íróasztalának alsó fiókját.

Pedig a felütés felületességnél többet ígér, hiszen Francis Bacon rendkívül érdekes, eredeti festő, aki sok gondolkodnivalót hagyott maga után a vásznain, és Kundera személyes megközelítésmódja is vonzó. A test témája a legkevésbé kutatott témák közé tartozik – azonban ebben az esszében a festőtől idézett mondatok a legérdemlegesebbek. A túl nagyvonalú művészettörténeti és kétes esztétikai megállapítások ellenére mégis ez a könyv legjobb esszéje, és itt olvasható a könyv talán legszebb mondata is „a test végtelenül esendő, didergő »én«-jéről”.

Két-három oldalon írni A félkegyelműről, Céline-ről, a Száz év magányról nem könnyű feladat, zseniális észrevételekről pedig ezúttal nem beszélhetünk. Néhány metafora és metonímia ragad meg: „a történelem szemetese”, „humortalanul nevető világ”, „az önmagára reflektáló irodalom hívságos parádéja”… Ezek a szösszenetek mindazonáltal feledhetők, akárcsak az ismeretlen írókról szóló hevenyészett recenziók. Az Anatol France-ról szóló valamivel hosszabb szöveg sem képes felébreszteni a ma kevéssé olvasott írót tetszhalálából. Ugyanez áll a Rabelais-ról szóló lapos dialógusra is, ilyen közhelyes gondolattal tetézve: „Mivelhogy az irodalomtörténet és az irodalomelmélet múzsaiszonya nőttön-nő, már csak az írók mondhatnak bármi érdemlegeset Rabelais-ról.” Úgy tűnik, a regény művészetéről Kundera már elmondta a mondanivalóját, és ebbe a könyvbe csupán néhány elkoptatott tézis meg a rojt jutott.

A zenei írások közül nekem az ismeretlen, Iannis Xenakis nevű zeneszerzőről szóló személyes hangú írás tetszett ama gondolatával, hogy az ember hajlamos az érzelmeiből alibit koholni, hogy leplezze brutalitását. (Most látom, hogy ez is idézet, Jungtól.) De talán lesznek olyanok, akiket érdekelni fog Janaček és A ravasz rókácska című operájának bemutatása.

A kötet két leghosszabb írása André Breton és a szürrealisták egzotikus kalandjairól meg a martinique-i irodalomról, művészetről illetve  Malapartéról szól.  Feltehetően ez utóbbi a könyv egyetlen maradandó darabja, bár, mint erre kritikájában Bán Zoltán András rámutatott, ebben is vannak nagyvonalúan felületes és erősen vitatható megállapítások.

Az esszé igényes műfaj, bár vannak, akik összetévesztik az újságba való „kis színessel”. Lehet, hogy egy híres regényírónak minden szösszenete érdeklődést kelt, ám nem biztos, hogy értékes is. A kritika pedig igencsak munkaigényes műfaj, bár vannak, akik a munkát kispórolják belőle; Kundera irodalomról, festészetről, zenéről szóló kritikai írásairól nem mondható el sem az, hogy alaposak, sem az, hogy intellektuálisan izgalmasak lennének (ellenkezőleg), de még az sem, hogy egy-egy könnyed mozdulattal rátapintanának a dolgok lényegére vagy a szellemességükkel nyűgöznének le. „Danilo Kiš könyvét lapozom”, kezdi például Hűség Rabelais-hoz és az »álmokban vájkáló« szürrealistákhoz című semmitmondó és odavetett cikkét, és egyértelmű, hogy valóban csak lapozza azt a könyvet, figyelmetlenül, félszemmel. Danilo Kiš (és Škvorecký is) ennél nagyobb tiszteletet érdemelt volna.

Teljesen véletlenszerű könyv a Találkozás, nem elég koherens, hiányzik belőle a markáns szellemiség is, a gondolat is, s az odaadás is, mely a nagyon vegyes írásokat összefűzné. A kiadó Kundera rajzocskáit is mellékelte a kötethez, ezek azonban távolról sem közelítik meg például a mi Tandorink „firkáit”. Az esszékben felbukkanó személyes emlékek dúsítják ugyan a könyvet, egzisztenciális súlyt azonban nem kölcsönöznek neki. A „Weltliteratur” fogalma is ismét kicsúszott a kezünk közül. Nesze semmi, fogd meg jól.

Vö. Bán Zoltán András: Kifáradó szellem 
Demény Péter: Az indulatos csepűrágó 

Kiadó:  Európa,  Kiadás éve:  2010,  Terjedelem:  176 oldal,  Ár:  2500 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott