Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház
2010.07.15.

Első hallásra nem tűnik elementáris felismerésnek, hogy a színház nem egyenlő a drámával. Persze, a drámát elolvassuk, majd elmegyünk a színházba, ahol meg is tudjuk nézni és hallgatni. Márpedig a felismerésből önálló tudományág indult útjára úgy ötven évvel ezelőtt. PÉTER PETRA ÍRÁSA.

Nevezetesen a színháztudomány, amely elsősorban és hangsúlyosan éppen a drámát (is) kutató irodalomtudománytól igyekezett magát megkülönböztetni. Nyilván nem véletlen, hogy nagyjából ezzel egyidőben kezdtek sűrűsödni az olyan színházi kísérletek, amelyek túllépni igyekeztek a „színpadra állított dráma“ évszázadok során jól bevált modelljén.

A hazai könyvkiadás igyekszik követni a kortárs színházelméleti munkák sorozatát. Első volt a sorban Erika Fischer-Lichte A dráma története című könyve, mely két évre a német kiadás után magyarul is olvasható volt (1999, Jelenkor, 2001). Tavaly jelent meg a szerző másik könyve, A performativitás esztétikája (2004, Balassi, 2009), amely – Lehmann mostani könyvéhez hasonlóan - szintén hosszabb kutatási programot összefoglaló mű (az utóbbiról szóló kritikánkat ld. itt). Fischer-Lichte a lehmannihoz hasonló színházfelfogásból – színészek és nézők együttes testi jelenlétének alapélményéből – indul ki elemzései során. A harmadik jelentős kortárs színházelméleti műhely a francia Patrice Pavis körül alakult ki, a La mise en scène contemporaine (Kortárs rendezés) című műve 2008-ban jelent meg, reméljük, hogy az Előadáselemzés (1996, Balassi, 2003) és a Színházi szótár (1996, L’Harmattan, 2006) után ez is hamarosan olvasható lesz magyarul.

Lehmann abból a megfigyelésből indítja gondolatmenetét, hogy a 70-es évektől megváltoztak a színházi előadások. A jelzett cezúra előtt a drámai szöveg színrevitelének hangsúlyossága jellemezte a színházi előadások világát, az utóbbi évtizedekben viszont egyre több előadásban nagyobb hangsúlyt kapnak a jelentésképzés során az előadás más összetevői is. A korábbi időszakra jellemző eljárásmódot – Brechtre hivatkozva – dramatikus színháznak nevezi, amely annyit jelent, hogy az irodalmi-drámai szöveg alapján létrejövő színházi előadás során a szavak és a tettek utánzó dramatikus játék révén jelennek meg a színpadon. Az ilyen színház alapvető jellemzője az illúziókeltés szándéka.

Az új színházi formák elterjedésének korszakát Lehmann a Gutenberg-galaxis végéhez, az új technológiák megjelenéséhez és tömeges elterjedéséhez, azaz a gyökeresen és hirtelen megváltozott társadalmi kommunikációhoz köti. Ezek az új médiumok késztetik ugyanis arra a régit (jelen esetben a színházat), hogy elgondolkozzon saját helyzetéről.

Mi is a színház? Egy „darabka életidő“, amelyet a játszók és a nézők közösen használnak föl egy közösen használt térben. Egy olyan közösségi esemény, melyen mindenki önszántából, saját felelősségére vesz részt. A közös térben és időben a játszók és a nézők jelenléte tehát egyformán fontos. A színházi szituáció során sokféle (nyilvánvaló és rejtett) kommunikáció zajlik nemcsak a színész-színész és a színész-néző tengelyen (mindkét irányban!), hanem néző és néző között is. Ezeknek a kommunikációs folyamatoknak az együtteséből jön létre az ELŐADÁS, mely estéről estére, alkalomról alkalomra más és más. Mindezek a nyilvánvaló megállapítások képezik Lehmann vizsgálódásának az alapját. Könyvében azoknak a színházi törekvéseknek a megértéséhez igyekszik segítséget nyújtani, amelyek a fenti színház-definíció gyakorlati következményeivel vetnek számot.

Lehmann szerint e törekvésekben közös vonás, hogy nem elégednek meg a drámai szöveg „illusztrálásával“ – már amennyiben használnak egyáltalán irodalmi-drámai alapanyagot. Ugyanakkor – ennek logikus folyományaként – a néző szerepét nem korlátozzák arra, hogy készen kapott válaszokat vigyen haza a színházból. A néző az ilyen előadások során nem biztos, hogy lépésről lépésre követni tudja a történetet, mert nem lineáris, hanem szimultán és többirányú az az észlelésmód, amit mozgósítania kell. Vagy éppen nem kapja meg az esetlegesen elvárt megható érzelmeket, azaz összességében az élmény nem a kulturális önmegerősítését szolgálja.

Mivel a posztdramatikus színház gyakran különböző művészetek találkozási pontjává válik, ha nézőként közel akarjuk engedni magunkhoz, akkor nem lesz elégséges a jól megszokott dramatikus logika. A képzőművészet, a tánc, a zenei élményekben való jártasság sokat segíthet az esetleges idegenség feloldásában.

Lehmann a könyv tétje, szándékai, kulcsfogalmai kifejtése és a hivatkozott színházi alkotók felsorolása után a dráma fogalmának körbejárásával indítja munkáját. Dráma és színház viszonyát, valamint a dramatikus színház elméleti alapjait mutatja be. Ezután a posztdramatikus színház előtörténetét veszi sorra, külön figyelmet szentelve az avantgárd színházi jelenségeinek. A következő fejezetekben több oldalról is fogást keres az általa posztdramatikus színháznak keresztelt jelenség-együttesen. Először három rendező – Kantor, Grüber és Wilson – munkáit elemezve három különböző, a cselekményen túlmutató posztdramatikus eljárást mutat be, majd sorra vesz több olyan színházi jelet, melyek visszatérő jegyei a posztdramatikus színházi előadásoknak. Azután olyan műfaji meghatározásokra tesz kísérletet, mint például szcenikus költemény, szcenikus esszé, kórusszínház,  hipernaturalizmus, monológia…

Majd a performansz és a posztdramatikus színház viszonyát tárgyaló rövid fejezet után mintegy összefoglalásként öt fogalom köré rendezi az elemzések során megragadott jelenségeket. A szöveg, a tér, az idő, a test és a médiumok vizsgálatakor a dramatikus és posztdramatikus színház eltérő viselkedését igyekszik kimutatni. Az epilógusban pedig a posztdramatikus színházat jellemző sajátos politikusságról, és ezzel kapcsolatban a felelősség és a kockázat esztétikájáról beszél, amelynek alapja az, hogy nincs biztos határ nézőtér és színpad, fiktív és valós között.

A gondolatmenetek megértését a magyar olvasó számára nemcsak az nehezíti, hogy a német színháztudós – érthető módon – „anyanyelvként“ kezeli Brecht és Heiner Müller elméleti szövegeit és gyakorlati munkásságát, hanem az a tény is, hogy az elemzés tárgyát képező előadások, rendezők, társulatok csak ritka vendégek nálunk. Egy-egy vendégjáték alkalmával a Trafó színpadán, vagy a Budapesti Őszi illetve Tavaszi Fesztivál programjában lehet velük találkozni. Magyar vonatkozású példa Lehmann könyvében egyedül Halász Péter színháza, az 1977 és 1989 között New York-ban működő Squat Theatre, amellyel éppen idén márciusban a Műcsarnokban megrendezett három napos nonstop emlékezés során ismerkedhetett a hazai közönség. Az utóbbi évek magyar színházi életében a Lehmann által felvázolt színházesztétikai szempontok példáiként Zsótér Sándor és a (régi és új) Krétakör munkássága említhető meg a leginkább ismertek közül. De rajtuk kívül számos (többnyire független) színházi és táncműhely, alkotó munkásságának megértéséhez nyújthat segítséget az, ha olyan irányokból közelítünk hozzájuk, melyeket Lehmann ajánl a könyvében. Ha a néző kellően nyitott és felkészült az előadásban való részvételre, azaz kockáztat, olyan emocionális tréningben lehet része, mely során nemcsak a színházat, hanem saját magát is új oldalról ismerheti meg. Ahogy Lehmann röviden összefoglalta: „A posztdramatikus színház egyszerűen azt jelenti: figyelj arra, ami holnap jön!“[1]

[1] Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház és a tragédia hagyománya. http://www.dramafestival.hu/content/_common/attachments/downloads/lehmann.pdf
Szerző: Péter Petra
Cím:  Posztdramatikus színház,  Szerző:  Hans-Thies Lehmann,  Kiadó:  Balassi Kiadó,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  260 oldal,  Ár:  3000 Ft
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A kötet kiadására (2008)