A halászlevet és a töltött káposztát úgy lehet szeretni, mint ’48-at – hangzott el az axióma a Muzsikás Együttesnek az Olasz Kultúrintézetben adott műsorában. Végül is miért ne? A Budapest szót is többnyire matyó vagy kalocsai mintával hímzik a szuvenírpólóra. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Muzsiká Együttes. Forrás: muzsikas.hu |
Március 15-e van, a forradalom 160. évfordulója: magától értetődő, hogy az est a Kossuth-nóta kezdő sorát, az Esik eső karikára címet kapta. Elhangzanak benne verbunkok és ’48-as csárdások meg katonanóták, bár ez utóbbiak oly kevéssé dinamikusak, hogy biztosan nem buzdulna fel tőlük az ifjúi honfivér; nem rohanna senki, hogy beálljon katonának. Az a megnyugtató jótanács sem segít, hogy „harcoljatok, ti jó magyar vitézek / jó az isten, majd megsegít titeket”. Ha mindössze ennyire lehet számítani…
A bujdosónóták pedig nem facsarják, nem tépik a lelket. A friss részeknél sem mozog az ember keze-lába, nem érzi, hogy fel kellene állnia, hogy mezőségi táncot ropjon, inkább szomorú nosztalgiával gondol a
Muzsikás Együttes körülbelül tíz évvel ezelőtt kiadott Bartók-albumára, és rohanna haza, hogy azzal ünnepelje március idusát. De amíg erre módja lesz, két óra mesterkéltséget és nyafogó hegedűszót kell kiállnia. Pedig a szórólap szerint „a zenekar változatlan energiával és professzionalizmussal varázsolja a legjelentősebb koncerttermek színpadára a falusi zenészek hagyományos muzsikáját és előadásmódját”. A világ legjelentősebb hangversenytermeiben ez biztosan így van, de a Bródy Sándor utcában a tűz és a lélek kongó hiányáért nem kárpótolt a hideg profizmus. Itt minden elő van adva, a pillanatra semmit nem bíznak.
Petrás Mária. Forrás: muzsikas.hu |
A szünet utáni marosszéki táncdallamok élénkítenek, de nem izgatnak fel különösebben. Talán csak az ütőgardon fáját egykor megjárt szúk lelke szállt vissza rövid időre a hangszerbe, hogy a békási és moldvai öves táncok ritmusaira meg-megdobbanjon a szív (igaz, azt nyugtatni – fájó – nem szükséges), hogy aztán bizonyos gyimesi dallamok hallatán pedig egészen a Radetzky-indulót hallucinálja. Megemlítik Magyarpalatka nevét, mint a Muzsikás mestereinek faluját, a recenzens pedig sóvárgástól felcsillanó szemmel sóhajt, hogy bárcsak a Bandát hallaná.
A koncertnek két vendége van. Berecz András mesemondó, aki sokat énekel, majd elmond egy modern népmesét Hofi Géza és Vitéz László életbölcsességeinek modorában. A történetben elhangzik a „bor nélkül is elfityegünk” kifejezés, ami sajnos, erre az estére nem használható megállapítás. Igenis kellene valami jobb kedvre derítő nedű, ha már a zene önmagában nem elég. Ám szerencsére jön Petrás Mária, aki a moldvai csángó dalok avatott tolmácsolójaként, népviseletbe öltözve egy moldvai balladával archaikus tisztaságot hint szét a terembe.
És aztán mi mással zárulhatna a koncert, mint ’48-as Kossuth-nóták közös éneklésével? Valamivel barátságosabb a hangulat, mint az egykorvolt kötelező iskolai ünnepségeké, de a termen nincs áldás, ami aztán továbbszállhatna. Néhány külföldi – mert a nézőtéren bizony szép számban foglalnak helyet turisták is – menekülőre fogja, nem érti, mi történik. Talán ha megkapták volna a dalok angolra fonetikusan átírt szövegét vagy legalább a fordításukat. Páran közülük a rendezői tiltás ellenére emlékül videóra veszik a fellépést. Őket nézve lágyul a szebb Muzsikás-napokat látott-hallott recenzens kőszíve, mert még mindig inkább egy ilyen hűvös akkurátussággal lejátszott fesztiválműsor, mint egy minősíthetetlen színvonalú hipergagyi valamelyik étteremhajón. Az pedig, hogy a külföldön a két legnagyobb magyarnak tartott remixkirály (az Amorf ördögök után szabadon Bartók és Kodály) otthon valószínűleg megnyomná a felvétel törlése gombot, pusztán játék a fikcióval.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
