A Földgömb
2010.05.30.

Utáltam a hatodikos földrajzot, nem kevésbé a hetedikest és a nyolcadikost leckekikérdezős szülői korszakomban, ugyanis absztrakt definíciókat kellett bevágni a gyűrődésről és a vetődésről, aztán meg bányászati lelőhelyeket biflázni. IBOS ÉVA LAPSZEMLÉJE.

Eddig is úgy gondoltam, hogy a földrajz nem az a tudomány, amelyikhez sivatagszáraz tanulnivaló kövezi az utat, most azonban, hogy véletlenül rátaláltam A FÖLDGÖMB online változatára – aminek következtében ellenállhatatlan kényszernek engedve megvettem a papír alapú májusi számot –, biztos vagyok benne, hogy az élmény nem a tankönyvekben lakozik. Persze meglehet, hogy nem is e céllal íródnak – tisztelet a kivételnek.

Civil együgyűségemben úgy vélem, a geográfiát akár „visszafelé” is lehetne tanítani, kezdve például A FÖLDGÖMB legfrissebb, tematikus számával, amelyben egy unos untalan szajkózott jelenségről van szó: a klímakutatásról.

De haladjunk sorjában, hiszen először a neten ragadtam le. A Majdnem mindenkiben lakik egy kis ősember című cikkel kezdtem, mert ad egy: erre már én is gondoltam (igaz, egészen más értelemben, és a „kis” jelző nélkül), ad kettő: a „hogyan lettünk” kérdés, valljuk be, még Darwinnal együtt sem teljesen tiszta. Nos, nem úgy van, hogy először voltak a neandervölgyiek, aztán jöttünk mi, hanem egy ideig – úgy 45 000 - 80 000 éve – egymás mellett élt a neandervölgyi és a modern ember, s egyáltalán nem utálták egymást. Sőt valószínűleg keveredtek is, és nagyon helyes egyedeket nemzettek, ha hihetünk a digitális rekonstrukciós képeknek.

Más. Egészen elképesztő, de a Mount Everest tele van szeméttel! Az 1953 óta ott járt, mintegy négyezer hegymászó kéttonnányi hulladékot hagyott maga után: elhasználódott felszerelést, sátrakat, oxigénpalackokat, köteleket, zászlókat – és szerencsétlenül járt társakat. A szemét már régóta zavarja a nepáliakat, de a 8848 méteres magasságban tomboló zord idő és az oxigénhiány eddig visszatartotta az önkéntes takarítókat, ám ezúttal húsz élvonalbeli hegymászó szövetkezett a tisztogatásra.

A Kő kövön fejezet óriásai után a Fű-fa-virág menüpontban apró dorbézolókra leltem. Úgy tűnik, sokkal nagyobb az emberiség rokoni köre, mint elsőre gondolnánk. A genetikus mellett vannak lelki társaink is: a muslicák (Drosophila melanogaster). Igaz, velük csak egy dologban hasonlítunk, de abban nagyon. Alkoholozási szokásaink ugyanis kísérteties egyezést mutatnak például a függőséget, a kockázat ellenére való visszaesést, de még a következményeket, a hiperaktivitást és a koordinálatlan mozgást illetően is. Ezt a gyengeséget (nem a miénket), ragyogóan lehet alkalmazni az alkoholizmus modellezésére, így feltehetően az apró szárnyasok mutatnak majd utat a népbetegségből való kilábalásra (bővebben l. itt).

Az Egyszervolt-ra kattintva hónapföldrajzot találtam, amelyek közül a januári tetszett a legjobban. Ebből kiderül, hogy „Január folyója”, vagyis Rio de Janeiro fatális tévedés következtében viseli nevében a „folyót”, hiszen nincs neki. Úgy történt, hogy amikor 1502. január elsején a portugál felfedezők a szárazföld közelébe értek, folyótorkolatnak vélték a Guanabara-öböl szokatlanul keskeny bejáratát, s később már nem volt értelme átírni a közszájon forgó elnevezést.

Összegzés: a témák érdekesek, a fotók szépek, a szövegek profik és élvezetesek – s akarva- akaratlan beszoktatók. Akkor most irány az újságos.

Nagy Balázs főszerkesztő a beköszöntőben végképp meggyőz: nem jósol és nem dramatizál, hiszen „még a jelenben zajló átalakulások természetével sem vagyunk mindig tisztában”, ennek megfelelően „elemezzük a földtörténet közelmúltjának éghajlati és környezeti eseményeit, klímafüggő folyamatait” – ígéri.

Ezután kapunk hideget és meleget, vagyis váltakozva jégmezőt és homoksivatagot. Úgy hinnénk, a regényesebb történetek a sárga dűnéken esnek meg, de úgy tűnik, mégsem. A fehér világ telis teli van extremitásokkal: az Argentino-tóba ereszkedő, és az utóbbi nyolcvan évben igencsak megfogyatkozó Uppsala-gleccser látványáért például turisták hada száll „sétahajóra”, tömegük az elmúlt tizenöt évben meg is tízszerezte a valaha kétezer lakosú El Calafate lakosságát, amely vidáman él a zsíros idegenforgalomból.

Persze, A FÖLDGÖMB nem geográfiai pletykalap (minden erre mutató jel csupán az amatőr lelkesedésére fogható), hiszen valamennyi cikk tudományos igényű – csak hát egyben lebilincselő is, köszönhetően a szakértő szerzőgárda íráskészségének és kifinomult humorérzékének.

A Félezer év fagyoskodás című dolgozatból megtudhatjuk, hogy a XIV. század elejétől a XIX. század közepéig egy úgynevezett kisjégkorszak szenvedő alanyi voltak eleink, ami meglehetős eréllyel befolyásolta az emberiség történelmét. Többek között ennek is „köszönhető” a pestis tizedelése, ami jóval könnyebben terítette le a megművelhetetlen földek és a jószágok elhullása következtében éhínség gyötörte népességet. Jó háromszáz évvel később Angliában olyan hideg volt, hogy 1684 februárjában a befagyott Temzén tartották a vásárokat. Enyhítette a kínokat, hogy az előrenyomuló sarkvidéki hideg víztömeget a heringek is követték, ami nagyban megoldotta a korabeli népélelmezési gondokat. De mindez csupán csepp a tengerben, már ami az újság kínálatát illeti. S a cikkek sem csupán az egzotikus távolról szólnak, hanem kevésbé látványos, ám emberi fogyasztásra kiválóan alkalmas kis hazánkról is.

A lap és online változatának szerkezete korrekt, világos és áttekinthető, küllemük feltűnően kulturált, a papír alapú meg egyenesen szépséges. Nemcsak az ámulnivaló fotók miatt, hanem az intelligens tipográfia miatt is (tervezőszerkesztő: Heiling Zsolt, tördelőszerkesztő: Máté Gábor). Egy szó, mint száz: A FÖLDGÖMB pont olyan gömbölyű, mint a címe.

Szerző: Ibos Éva
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
A Földgömb magazin 2010. évi 8 számának kiadására (2010)
Címkék: Földgömb