„Leleplezzük, hogy a tánc boszorkánykonyhájában hogyan forrnak, alakulnak találkozássá a pillanatok” – írja Angelus Iván az este harmadik, RecepTánc című koreográfiájának beharangozójában. A mondat azonban nemcsak egy előadásra, hanem az egész estére igaz. Már a kezdet kezdetén a tánc boszorkánykonyhájába csöppen a néző, hiszen az első koreográfia szereplői már a színpadon próbálnak, amikor a közönséget beengedik a színházterembe. Elmélyülten, ugyanakkor fesztelenül ismételgetik ugyanazokat a mozdulatsorokat, önmaguknak táncolnak, memorizálnak, mi pedig úgy érezzük magunkat, mint a túl korán érkezett vendég, aki félszegen, de kíváncsian nézi a hajcsavarós házigazdát. Aztán a tánctér hirtelen kiürül, és amikor a táncosok ismét a színpadra lépnek, már nem „befelé”, hanem nekünk táncolnak. Sorba rendezve, a táncosok közötti viszonyrendszerek ismeretében és a visszafogottan lüktető zenével összhangban a már ismerős mozdulatok koreográfiává válnak. Móricz Tamás munkája, a FelEmil könnyed és mozgalmas. Erőteljes lendüléseket és szökelléseket, szilaj néptáncos elemeket és higanyként folyó kontaktos mozgássorokat ötvöz. A színpadon lévők száma folyamatosan változik, a duók, triók tagjai percről percre cserélődnek és alakulnak újra, ahogy a táncosok a színpadról ki- és visszaszaladnak. Az egész nagyon friss és derűs, mintha a tánctér egyben egy játszótér is lenne, ahol színpadérettségüket próbálgató és bizonyító művészpalánták felszabadultan kergetőznek. Nincs történet, nem kell olvasnunk a sorok között, vagy dekódolnunk jeleket, átadhatjuk magunkat a tiszta tánc élvezetének.
 Jelenetkép. A kép forrása: PORT.hu |
A RecepTánC befogadásához viszont szó szerint szükség van az olvasásra. Az előadás során, melyet két részben – a TimeStretcheR című koreográfia előtt és után – látunk, Angelus Iván számítógép előtt ülve pötyög. Táncosoknak szóló instrukciókat ír, és ezek nyomban meg is jelennek a színpad és a nézőtér fölé kifüggesztett kivetítőkön. A táncosok ott és akkor szembesülnek a feladatokkal, minden megkezdett mozdulatot az éppen felvillanó szavakat olvasva fejeznek be. A felállás viccesen megidézi az iskolai atmoszférát is, hiszen a növendékeknek fél szemüket mindig a mesteren – illetve a fejük felett megjelenő utasításain – kell tartaniuk. A szellemes kísérletezés azonban azt is megmutatja, hogy akár néhány szó is (lassan, párban, rezegve, több szinten stb.) alkothat olyan alapot, amelyre már épülhet egy rögtönzött koreográfia.
A helyben keletkező, pillanat szülte szösszenetekkel éles kontrasztban áll a TimeStretcheR hangulata, amely másodpercre pontosan megszabja a táncosoknak, hogy mikor hol kell lenniük, nem adva helyet semmiféle ad hoc döntésnek. Eléonore Valére munkája nem kezdő úszóknak való: ez igazi mély víz. Irdatlan tempót diktál, rendkívüli összpontosítást és komoly technikai felkészültséget igényel. Váratlan találkozások test és test, valamint test és talaj között, hatalmas ugrások, akrobatikus mozdulatok. A diákok lelkesítő maximalizmussal, pontossággal és kirobbanó energiával teljesítik a feladatot. A monotonon, erővel zakatoló zenére szerkesztett előadás szinte keresztülrobog rajtunk, leteper minket.
Eddig tehát megleshettük egy táncpróba kötetlen, szabad hangulatát, láttunk létrejönni egy előadást úgy, hogy csak a tánc "hogyanja" volt szabott, és megnézhettük, milyen az, amikor egy feszes koreográfia szabályrendszerén belül szabadulnak el az energiák. Betekinthettünk ugyan a tánc boszorkánykonyhájába, de Angelus Iván és tanítványai ennél is többet akarnak, azt szeretnék, ha be is lépnénk oda. Még egy ravasz varázslattal készültek. A RecepTánC második felében a táncosok – szigorúan a kiírt utasítások szerint – a nézőket is bevonják játékukba, akik először húzódoznak, de amint megszólal a Mamma Mia, egyre többen szivárognak fel a színpadra. A táblán megjelenik a diszkó "vezényszó", mi pedig hirtelen úgy érezzük, egy musical jelenetébe csöppentünk, ahol teljesen normális, hogy minden átmenet nélkül felcsendül egy ABBA-sláger és mindenki táncra perdül. És ha már interaktívvá vált az este, a tánciskolások még arra is lehetőséget nyújtanak, hogy beszélgethessenek velük a nézők. Az előadás előtt ugyanis bárki húzhatott egyet az elé tartott kártyák közül, melyek mindegyikén egy-egy táncos neve és képe szerepelt. A táncosok barátságosan hívogatják a színpadra a hozzájuk kisorsolt nézőket, mégis – az ismerősöket, iskolatársakat leszámítva – kevesen szánják rá magukat, hogy megismerkedjenek velük. Úgy tűnik, hiába a boszorkányság, vannak határok, melyek átlépéséhez (egyelőre?) még a Mamma Mia sem elegendő.
Vö. Sors Vera: Év(ad)záró
Török Ákos: Sanyi, tekintet és kézműves kiállítás