Kissé erőltetett hivatkozással, az európai bemutató 50. évfordulójának ürügyén került most elénk Bernstein ötvenegy esztendős zenés színpadi örökéltűje. De hát mióta kell indok a West Side Story elővezetéséhez? LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Leonard Bernstein |
A darab, a manhattani Upper West Side etnikai feszültségektől szított bandaháborújának, valamint a lengyel-amerikai Tony és a Puerto Ricó-i Maria tragikus-szép szerelmének története 1957-ben indult világhódító útjára, s hála az amerikai társadalom komoly problémáit és mély megosztottságát (lásd még: antagonisztikus ellentéteit) körvonalazó, haladó üzenetet hordozó szüzsének, a West Side Story nálunk is rövid úton bebocsáttatást nyert a populáris, s szintúgy a magas kultúrába. Hol kissé meghúzva, hol meg kritikusabb, azaz Amerikával szemben kritikusabb szövegkönyvvel adták, de Leonard Bernstein telivér zenéje rendszerváltáson innen és túl mindenkor átütő sikert aratott. És mégis, a mű hazai előadásaiban rendre hibádzott egy s más: a temperamentumos musicalnek megártottak a “kis tánc!”-jellegű magyaros koreográfiák, vagy éppenséggel azok az operettes, víg- és rockszínházi manírok, amelyekkel a vezető szólamok komoly vokális követelményeit próbálták letudni.
Miklósa Erika |
Józan fővel aligha gondolhatta bárki, hogy annyi felemás produkció után most a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumára telepített szcenírozott koncert fogja egyszeriben helyreütni a dolgot. S valóban, Kerényi Miklós Gábor, bár fél kézzel homályba takarta a helyszín bevett szcenírozóját, Káel Csabát, inkább csak amolyan vetítettképes előadást hevenyészett a lecsontozott cselekményű musicalből. A játéktér, illetve a pódiumon helyet foglaló MÁV Szimfonikusok felett kifeszített óriásvásznon a Kiégő Izzók önironikusan közhelyes képsorai peregtek: a nyitány alatt a mű alkotóinak nevei és arcmásai tűntek fel, mint grafittik egy házfalon (Bernstein, Stephen Sondheim, a koreográfus és rendező Jerome Robbins, s a klasszikus filmváltozatot jegyző Robert Wise – micsoda gang!), majd jöttek a derűsen klisészerű felhőkarcolók, csillagok és sávok, s a szerelmi duettek alatt az obligát bolygók és indamotívumok.
A kivetítő alatt mindeközben korrekt, bár kissé sápkóros musical-keresztmetszet zajlott. A főszereplők, Miklósa Erika (Maria) és Dolhai Attila (Tony) egyaránt remekül teljesítettek, csak hát – amint az jó előre sejthető volt – egymástól meglehetősen eltérő énekkultúrák képviselői, s ilyesformán e két formátumos hang összecsengése korántsem bizonyult minden pillanatban élményszerűnek. Szólóikat azonban nem érhette ilyes gáncs, s Dolhai ízlésesen energikus áriája (a szeretett lány keresztnevét huszonháromszor világgá kiáltó, s szinte rózsafüzért igénylő Maria), s Miklósa bájosan cserfes slágere (I feel pretty – hiába, Miklós Tibor fordítását nem őrzi az emlékezet) lelkes ovációt érdemelt. Az Anita szólamát éneklő Janza Kata ellenben formán kívül énekelt, s e sajnálatos tény többször is (így például az oly közkedvelt America című szám esetében) már-már a dallam felismerhetőségét veszélyeztette. Hasonló kockázatot jelentett az elektromos hangosítás is, amely ez estén legalább annyi problémát indukált, mint ahányat megoldott.
Dolhai Attila |
Ugyancsak problematikusnak bizonyult, hogy a cselekményben fontos szereppel felruházott vagány bandatagok, azaz a Cápák és a Rakéták túlnyomó többsége, prózában éppúgy, mint Tihanyi Ákos koreográfiáját táncolva, a színpadi hitel zéruspontját közelítette. Mi tagadás, az oly döntő látszat szerint e rokonszenves fiatalemberek még életükben nem rántottak bugylibicskát (ami egyébiránt helyeslendő!), sőt alkalmasint annak látványát sem állnák meg könnyek nélkül, s egy valamirevaló galeriből éppúgy pillanatok alatt kiközösítenék őket, akárcsak a kritikust, akitől azonban senki nem is várja el, hogy a színpadon kemény legénynek tűnjön. A mintha-aktualitásra utalgató, de jobbára üresben forgó összekötőszöveg sem bírt komolyabb hitellel, s ezen még a narrátor szerepében felléptetett, s most is nyugtalanító karaktert formázó Szabó P. Szilveszter sem változtathatott.
Maradt hát néhány szépen intonált sláger, pár jól rendezett, színpadinak ható pillanat, s a Makláry László által vezényelt zenekar inkább lendületes, mint aprólékosan kimunkált játéka. S persze maradt a vetítés.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
