Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JANIRA VÁRVA

Sultz Sándor: Mal’haba / Pécsi Harmadik Színház, POSZT 2010
2010. máj. 23.
Mindig is tudtam, hogy a Pécsi Harmadik Színház egészen kiváló hely a maga személyes, bensőséges terével, és azzal a repertoárral, amely alapvetően a mai magyar drámairodalom reprezentatív szerzőinek darabjaiból válogat. MILBACHER RÓBERT KRITIKÁJA.

Sultz Sándor Mal’haba című tragédiájának bemutatása csak tovább erősítette fenti meggyőződésemet, azzal együtt, hogy Sultz eddig talán inkább a kortárs drámairodalom kánonjának peremén foglalt helyet. Mondom: eddig.

Jelenetkép
Jelenetek az előadásból

Sultz Sándorról viszonylag terjedelmes életművével együtt is eddig viszonylag kevés szó esett mind irodalmi, mind színházi berkekben, aminek okát ezek után még kevésbé érti az ember. A Mal’ haba jól láthatóan a különösen Spiró György nevével fémjelzett és a fiatalabb nemzedék által (Háy, Egressy) is követett és újraírt drámahagyomány folytatásaként (a darabban elhangzó „csirkefej” szó egyértelműen jelzi a mű orientációját) és/vagy revitalizálásaként hat. (Persze a nyilvánvalóan meglévő különbségek előszámlálása meghaladja ennek a recenziónak a kereteit.)

A hiperrealista színpadkép (falusi mocskos udvar, energiaitalos dobozok, salétromos, felázott falú ház, műanyag kerti bútor, kerti budi) olyan ikonikus valóságreferenciákkal szolgál, amelyek a közönségben nem hagynak kétséget afelől, hogy miféle, egyébiránt nagyon is jól ismert világban játszódik a Mal’haba története. A szereplők egytől egyig ismerősei lehetnének a nézőknek, még akkor is, ha a színház közönsége (már csak kulturális diszpozíciójánál fogva is) távoli, számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan magatartásmintákkal szembesül a befogadás során. A darab egyik szereplője Mónika-show-ként azonosítja be a történet résztvevőinek világát, amivel igyekszik ironikusan eltávolítani magától saját környezetét, és önmagát próbálja azon kívül elhelyezni, miközben éppen az iróniához szükséges külső pozíció hiánya teszi annyira reménytelenné a Mal’haba világát. És valóban: a Mónika-show szereplői elevenednek meg a színpadon, csakhogy a színházi környezet mint médium és a színházlátogató közönség mint befogadói közeg egészen más hangsúlyokat követel meg a darab írójától és rendezőjétől egyaránt. Míg a Mónika-show befogadói ugyanúgy lehetnének a show szereplői is, addig a színház közönségének identitása csak reflexív viszonyt engedélyez az ott látható karakterekkel és sorsokkal kapcsolatban.

malhaba2Sultz darabjának egyik legfontosabb technikája az áthelyezés, amellyel a rögvalóság tapasztalatát olyan kulturális közegbe transzponálja, amelyben nyilvánvalóan reflexívvé válik a lelki-érzelmi-szellemi nyomorúsághoz való viszony, és nem egyszerűen a Mónika-show-k népszerűségének forrásaként szolgáló (persze ott is csak szimulált) dokumentumszerűség és a voyeurködésből fakadó borzongás dominál. Akkor viszont az a kérdés, hogy miféle esztétikai többletről beszélhetünk (kis túlzással) ugyanannak a nyomorúságos világnak a színpadi megjelenítése során? Hogyan fogalmazható meg az a reflexív pozíció, ahonnan nézve a „művészet” dimenziójába emelhető, és már a színházlátogató úri közönség számára is (lelkiismeret-furdalás nélkül) élvezhetővé válik az ábrázolt világ?

A Mal’haba szereplői olyan véglények, akik a legkevésbé sincsenek tudatában nyomorúságos lúzerségüknek mindaddig, míg akad valaki a közvetlen környezetükben, akit megalázva érezhetik/éreztethetik saját erejüket, ami egyben önnön létezésük egyetlen bizonyítékául is szolgál. A darabban ugyanis mindenki egyszerre megalázott és zsarnok, megnyomorított és agresszor. Talán egyedül a lezöldségezett, szélütött, beszédképtelen, tolókocsis Tata az, aki nem kerekedhet senki fölé, viszont nem is nagyon áll érdekében senkinek őt legyőzni – legfeljebb félretolják, ha útban van. Ő képviseli azt a végpontot, amely felé végső soron mindenki tendál.

A szereplők a továbbéléshez szükséges energiát kizárólag a másik kiszipolyozásából nyerik, létezésüknek régen nem értelme, hanem legfeljebb jele van, mégpedig csak a másikra tett (többnyire és nyilvánvalóan) negatív hatás formájában. A kisszerű, de annál gyilkosabb hatalmi játszmák a zsigeri létezésig csupaszodott élet egyetlen célját jelentik, amely ráadásul a mindennapokba beépülve folytonos legitimitásra tesz szert. A kulturálatlanság itt nem egyszerűen a műveltség és hasonlók hiányát jelenti, hanem a teljes nyelvtelenséget, amely mindennemű önreflexiónak a lehetetlenségét és a másik teljes meg nem értését eredményezi. Ezeknek az embereknek az életéből tökéletesen hiányzik a tragikum, minthogy semmiféle értékvesztésre nincs mód ott, ahol nincs érték, mert csak a saját létezésük visszaigazolása működteti valamennyi cselekedetüket. Sultz ugyan beépíti darabjába az európai kultúra néhány alapnarratíváját, ám ebben a környezetben nevetségessé és használhatatlanná válnak azok is. Így például a megváltás, amennyiben a Nyanya börtönből szabaduló Jani fiától várja, hogy bosszút álljon az őt évekig kihasználó és megalázó unokáján és annak kisstílű gengszter szeretőjén, ám gyorsan kiderül, hogy Jani miután megtért a börtönben, nem hajlandó a bosszúra, ami miatt az anyja ki is tagadja.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu – Pécsi Harmadik Színház

Számomra a darab legfontosabb kérdése az, hogy miféle élet létezik mindennemű kulturális narratíva után, vagy megfordítva: a zsigeri lét szintjén miféle kulturális mintázatok termelődnek újra, amennyiben újratermelődnek? A darab végén a vétlen Gubacs helyettes halottként mintegy magára veszi a többiek bűnét, és ezzel a szerző az antik végzetdrámák tragikumképletét rendeli a bemutatott világhoz. A Nyanya mindenek fölötti bosszúszomja, illetve a Janival szembeni vérfertőzés vádja és gyanúja amúgy is az antik mítoszok elbeszéléseit hozza játékba, amit csak megerősít Gubacs halála. Ezzel a mű azt sugallja, hogy minden életszinten újrajátszódnak az antikvitás nagy elbeszélései, ha még oly primitív véglényekről is legyen szó, mint Sultz „teremtményei”.

Ugyanakkor a drámának a Színház 2009. májusi számában közölt szövegéhez képest a rendező (vagy maga a szerző?) kissé melodramatikus befejezést ad, amennyiben Gubacs a 17 éves Szilvi karjai közt leheli ki a lelkét, miközben a lány azért könyörög neki, hogy vigye el innen. (A szövegben Gubacsot Gézával beszélgetve éri a halálos lövés.)

Innen nézve a dráma túllép a primitív, zsigeri lét ábrázolásának szintjén, és mintegy végzetdrámaként juttatja el a nézőt valamiféle katarzisig, amivel belesimítja a művelt, színházjáró közönség kulturális elvárásainak rendszerébe a megjelenített nyomorúságot, egyben „megnyugtató” értelmezési keretet nyújtva mindannyiunknak. Abban azért nem vagyok biztos, hogy ezt helyesen teszi.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Szemerédy Fanni: Hogy tükröt tartson 
Oroszlán Anikó: Sótlan valóság 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek