 Virág Melinda az előadásban |
Nyilván, amikor a Közép-Európa Táncszínház fiatal koreográfus- előadója, Virág Melinda első saját koreográfiájával bejutott a Lábán-díjra nomináltak közé, sokan kapták fel a fejüket, hogy ki ez a lány? Virág Melinda viszonylag későn, a Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatának befejezése után kezdett el táncot tanulni, 2002-től a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába járt, 2005-2006-ban a nagy energiával rajtoló első évfolyamos MU Terminálosok közé tartozott, majd az újjászerveződő Közép-Európa Táncszínház hívta tagjai közé. A KET-ben Horváth Csaba távozását követően generációs váltás zajlott le, egyrészt harminc körüli koreográfusok kaptak meghívást, Gergye Krisztián (Zyklon-B, kilencvenkilencperc, T.E.S.T. I.-II.), Hámor József (Karaván), Duda Éva (Aréna), másrészt a társulat frissen végzett fiatal táncosokkal, elsősorban MU Terminálosokkal bővült. Úgy tűnik, ismét termékeny alkotói közeg kezd kialakulni a Bethlenben, Virág Melinda koreográfusi debütálása is ezt az érzést erősíti.
 Téri Gáspár az előadásban |
Amikor belépünk a nézőtérre, Virág Melinda már ott kuporog magzati pózban, fejjel lefelé az egyik székben, lábujjait nyújtogatva, kezét lassan lebegtetve, mintha egyfajta embrionális, vagy legalábbis csecsemőkori állapotban lenne. Miközben lassan lecsúszik a bársonyszékből, és a színpad felé tart, felbukkan a sötétből a duett másik szereplője, szintén fejjel lefelé. Téri Gáspár a színpad hátsó részében, kézen állva jelenik meg, de ez a póz csak illuzórikus: először az egyik, majd a másik kezét emeli fel, fejjel lefelé lógva a semmiben, mint a tarot kártya akasztott embere. Hangsúlyos tabula rasa pozícióból startol tehát a két szereplő, ráadásul mindkét mozdulatsor a súlytalanság képzetét kelti. A táncosnő köröket rajzol a padlóra a testével, majd apró, ideges mozdulatokkal próbálja elkapni önállósodni készülő testrészeit, keze-lába automatikusan jár, miközben megpróbál fegyelmet erőltetni magára. A színpad viszonylag sötét, az egyes, sajátos, groteszk bájú mozdulatötletekre éles fény vetül, de sokszor nem az egész testet, csupán egy-egy részét mutatja meg a fény. A test elidegenedése a duett férfi tagjánál is felbukkan, Téri Gáspár úgy érinti meg a fejét, mintha a saját teste csupán eszköz volna egy idegen szobrász kezében. Később ez a mozdulatsor radikálisabb formában ismét felbukkan: a fej akkor már egyenesen maszkszerű, a kezek pedig torz mosolyra húzzák a szájat, rángatják a szemeket, össze-vissza gyúrják az arcot.
A találkozás a két idegen lény, a férfi és a nő között kicsit úgy hat, mintha természetfilmet néznénk egy nagyon félénk és meglehetősen bizalmatlan faj párválasztási szokásairól, akik ha lehet, inkább magukon tartanák a kitinpáncélt. A táncosok többnyire nem szemtől szemben közelednek egymás felé, hanem háttal kerülgetik egymást, kezüket apró csápocskaként nyújtogatva a levegőbe, hátha ért a másik is ebből a furcsán autisztikus bogárkanyelvből. Bár kissé illúziótlan, de meglepően szokatlan és friss ez a megközelítés, sikeresen kikerüli a közhelycsapdákat: különleges bájú, sajátos mozgásötletek, apró meglepetések jellemzik a koreográfia első felét.
 Jelenet az előadásból |
A második részben mindkét táncos átöltözik, Virág Melindára csipkefűző és tüllszoknya kerül, Téri Gáspárra fekete ing, innentől kezdve a hagyományos nemi szerepek dominálnak.
A nagy egymásratalálás azonban nem túl megnyugtató. A fiú jó szorosan begumizza a lány repkedő haját, vége az amazonmódinak, nem vadóckodunk, jön az összecsiszolódással járó szkanderparti. A táncosok összerendeződő vagy egymással feleselő mozdulatai jóval mechanikusabbak, és kevésbé eredetiek, mint az előző rész furcsa, magányos mozdulatsorai, mintha harmónia helyett inkább a kölcsönös megfelelési kényszer és kontroll alakítaná a kapcsolatot: oda a szabadság, mindkét részről.