A magyar és az osztrák jazzélet között mostanában nehézkesebb és ritkább az átjárás, mint ami különösebb erőfeszítés nélkül is létrejöhetne. Bécsben van egy összeurópai mércével mérve is roppant sikeres jazzklub, ahol ugyan már megfordultak magyar zenekarok, de csak ritkán. Igaz ez a legnagyobb bécsi fesztiválra is, valamint a tartományi székhelyek klubjaira. Valamivel rendszeresebben lát vendégül osztrák együtteseket néhány magyarországi helyszín, például a Debreceni Jazznapok, zsűritag és diákzenekar is érkezett a Kodolányi Főiskola jazzversenyére Ausztriából, egy grazi tanár tartott mesterkurzust a Jazz Tanszéken, a Mediawave pedig kezdettől fogva kitartóan építgeti regionális kapcsolatait Ausztria irányába is. Játszott viszont néhány magyar szólista híres osztrák együttesekben, a Vienna Art Orchestrában például Szalóky Béla, később Bolla Gábor.
 Robert Pawlik és Michaela Rabitsch |
A mostani, a budapesti Osztrák Kultúrfórum által jelentősen támogatott kezdeményezés egy tavaly, ugyancsak a BJC-ben tartott koncertre megy vissza, amikor Georg Breinschmid és Thomas Gansch mutatkozott be. A koncert nyomán az idei két este fő célja az osztrák jazz fiatalabb és érdekesebb vonulatának megismertetése volt, de ez nem ment minden zökkenő nélkül. Mivel úgynevezett nagy nevek, mint Puschnig, Muthspiel, vagy a már említett VAO nem szerepeltek a fellépők között, s a többször nálunk járt Peter Rom neve még nem hoz akkora közönséget, így a látogatottság nem volt erősnek mondható. Persze egy jazzklubban eleve nehéz fesztivált rendezni.
Az első este összeállításába több hiba is csúszott, különböző duók a legritkább esetben hatnak jól egymás után. De a legnagyobb probléma az volt, hogy a szervezők nem döntötték el, a közönség mely rétegét és mely generációit szólítják meg. Ma már Budapesten is van bizonyos differenciálódás a klubok és koncerthelyszínek között, és a Budapest Jazz Club inkább (modern) mainstream orientáltságú programokat szervez. Ezért meglepő volt, hogy az első zenekar egy world music trió volt Lava néven, akik rögtönzésben még csak-csak, de jazzben egyáltalán nem gondolkodnak: a két osztrák muzsikus klasszikus, a francia-marokkói pedig népzenei háttérrel érkezett. Hárman vagy húsz hangszert szólaltattak meg, a zongorista tangóharmonikán is játszott, a fagottos énekelt, a marokkói hangszereit pedig biztosan külön teherautó viszi utána. Céljuk, hogy osztrák nép- és klasszikus zenei formákban közel-keleti tartalmakat fejezzenek ki, kevéssé teljesült, néhány pillanattól eltekintve zenéjük nem kelt életre. A marokkói és az alpesi sehogysem találkoztak. A fagottos Sziszifusz módjára próbálta a fürgébb hangszerekkel felvenni a versenyt, de amikor a zongora megszólalt, teljesen elnyomta.
Valami egészen mással állt ki Michaela Rabitsch (ének, trombita, szárnykürt) és Robert Pawlik (gitár). Sztenderdeket játszottak, főleg a hetvenes években népszerű számokat, és olyan saját szerzeményeket, amelyek ezeknek a sztenderdeknek a stílusában születtek, mégsem túl sok eredeti elemet tartalmaznak. Rabitsch tapasztalt, rutinos művész, aki nehéz kettős szerepet vállalt: a témákat énekelte, hangszeren többnyire az improvizációkat adta elő. Inkább szárnykürtön volt meggyőző, miközben rögtönzései megmaradtak a dallamvariáció és akkordfelbontás szintjén.
 Versolmann-Natterer |
A Versolmann–Natterer duó zárta az első estét. Hiába biztatták a közönséget táncra, laza viselkedésre, ellenállhatatlannak ezt a produkciót sem lehetett nevezni, nem perdült ki senki. A tenorszaxofonos és a kongás elektronikus, r&b, techno és dance alapokat és egyéb zajkeltőket is bevetett. Peter Natterer szaxofonon erős, de a gépek adta szűk tér az ő játékát is összenyomta. A közönségben az idősebbekhez az előző, nyugodtabb, a fiatalabbaknak a második, táncklubba való zene szólt, de olyan aligha volt, aki mindkettőre rámozdulna. Ezen az sem változtatott, hogy Rabitsch beszállt egy kicsit szárnykürtön improvizálni a fiatalokhoz.
Ehhez képest a második nap egységes zenei világot közvetített, csakhogy az a világ meg a szombatiak között megint csak kevés az átjárás. A vasárnap a 2004-ben alakult bécsi Jazzwerkstatt csoportra épült. Ez a harmincasokból álló alkotóközösség több együttest, továbbá lemezkiadót, fesztivált, közös akciót működtet. Megjelenésük évtizedek óta a legizgalmasabb fejlemény az osztrák jazzéletben. Először két trió lépett fel. Vincent Pongracz (klarinét), Herbert Pirker (dob) és Bernd Satzinger (basszusgitár) végre megmutatta azt, ami az osztrák muzsikusok többségének igazi jellegzetessége: a klasszikus képzettség és hangszeres technika fölényes tudása egyrészt, másrészt pedig mindennek fonákja, ironikus görbe tükre. A La valse ott kísért a walzer nyomában. Pongraczék a klarinétnak köszönhetően a groteszk minőséget szólaltatják meg, és mivel akkordhangszer nélkül álltak fel, teljesen szabadon cikáznak skálák, tonalitások és ritmusképletek között. Egyetlen gyengéjük, hogy néha túlságosan leáll a lüktetés, a folyamatosság, talán nagyobb mértékben, mint szándékukban állt. Jellemző módon az Ornette Coleman- és Pastorius-feldolgozásban ez a veszély nem fenyegetett.
 Peter Rom trió |
Egy másik trió következett, amelyet Peter Rom gitáros vezet a vele teljesen egyenrangú, szólisztikus szerepet is vivő basszusgitárosával Raphael Preuschllel karöltve. Az ő felfogásuk is groteszk, de a rock, sőt (ha volna ilyen) a poszt-space-rock nyelvét beszélik. A Lavával szemben ez vidáman befér a nagy európai jazzfesztiválok programjába, friss, szellemes és magával ragadó zene – generációktól függetlenül hat. Ők is fragmentált egységekből állítják össze kompozícióikat, mint Pongraczék, ők is tudatában vannak, hogy csak részigazság létezik, és hogy az is hamar relativizálódik (mint ahogy a Kafka humora című számból kiérezhető). De attól még ez egy „power” trió az intenzív dobolásnak köszönhetően (Jörg Mikula), pörgős mai ritmusokkal, játék- és életöröm ficánkol benne, csak érezteti azt is, hogy nem most jött le a falvédőről. Rom kiválóan alkalmaz páratlan ritmusokat, pazar technikájának döntő eleme, hogy pengetéséből ritmusgitár és szóló egyaránt, egyszerre is előtör.
Minden korábbi együttest felülmúlt azonban kísérletező kedvben a Jazzwerkstatt New Ensemble néven fellépett kvintettje, Clemens Salesny szaxofon, Daniel Riegler harsona, Peter Rom gitár, Clemens Wenger billentyűsök és Bernd Satzinger nagybőgő felállásban úgy, hogy mindegyikük használt elektronikát is. Ősbemutató tanúi voltunk, és aki azt hitte, hogy kortárs zenére jött, az se tévedett nagyot, ki is osztották a műsort egy Handzettelen, ami azért elég szokatlan egy jazzklubban.
 Jazzwerkstatt Wien (A képek forrása: bjc.hu) |
A már bemutatkozott Satzinger és Rom mellett Clemens Wenger darabjait játszották, ki is jöttek a különböző szerzői karakterek, de a szabad zenében mind osztoztak – az egyik számuk is a Free Flow címet viseli. Programjuk lényege valóban abban ragadható meg, hogy szabadon vándorolnak különböző zenei világok között. Igazán emlékezetes volt Satzinger mikrotonális hangközökre épülő darabja. Külön ki kell emelni a két fúvóst, akik sok más egyéb Jazzwerkstatt produkcióban szerzői-zenekarvezetői szerepet is vállalnak: a Budapest Jazz Clubban Riegler nem csak az elektronikából, de a harsonából is hihetetlen hangokat csalt elő, Salesny, főleg altszaxofonon, kevés hanggal is megmutatta, hogy miért ő az egyik legtöbbet szereplő fiatal osztrák muzsikus.