 Mészáros Piroska, Jordán Adél, Hajduk Károly és Pálmai Anna az előadásban. Fotó: Szilágyi Lenke |
Macbeth legfőbb tévedése, hogy azt hiszi: kézben tudja tartani az eseményeket. Hisz a vészbanyák szavának, túlságosan is (meg)bízik bennük és az általuk képviselt természetfeletti hatalmak erejében. Miért is ne tenné? Amint kimondják jóslatukat, a három jövendölésből kettő rögtön valóra is válik, vagyis jó az esély a harmadik szózat bekövetkeztére is. Egyetlen dolog azonban elkerüli a figyelmét: az első két „találat” gyakorlatilag az ölébe hullott, a harmadikért viszont tennie kell valamit.
Nem is akármit: gyilkolnia kell. A gyilkosságnak azonban mindig vannak tanúi; ha királyt teszünk el láb alól, akkor ráadásul abban is biztosak lehetünk, hogy a halott uralkodó képviselte régi rendnek is lesznek védelmezői – hogy utóbbit nyílt sisakkal teszik-e, vagy külhonban ármánykodva, az sem számítható ki előre. Emiatt aztán az első gyilkosság után újra a ráción túli erők lépnek működésbe: ahogy az eleinte lelkiismeretével küzdő Macbeth rákap a gyilkolás ízére, egyre kevésbé tud és akar megálljt parancsolni az általa generált vérontásnak.
 Fullajtár Andrea és Hajduk Károly. Fotó: Szilágyi Lenke |
És itt már benne járunk Zsámbéki Gábor előadásában: a Macbethet játszó Hajduk Károly nagy élvezettel pancsol mások vérében. Taszító személyiségének nagy paradoxona, hogy bár retteg, közben mégis határtalanul élvezi, amit tesz. Hajduk már alkatilag különös választás Macbeth szerepére: győzedelmes hadvezérnek nem, ábrándos lelkű költőnek hamarabb gondolnám. Vékony, inas testét nem hevíti ugyan a machiavellizmus doktrínája, jó adag cinizmus mégis bujkál benne: Jan Kott-tal értünk egyet, aki szerint Macbeth gaztette „döntés, választás és kényszer”. Szinte várjuk, hogy a kimondhatatlan tetteit felrovó ellenvetésekre karját széttárva felelje: „Mindegy, mit teszek, a banyák szavai úgyis valóra válnak.”
 Hajduk Károly és Fullajtár Andrea. Fotó: Szilágyi Lenke |
Felesége, a Fullajtár Andrea játszotta Lady Macbeth nem egyszerűen segítőtársa, hanem rossz szellem, a jéghideg ráció jégszívű asszonysága. (A többi szereplő által viselt sok barna és szürke, háborús időkre való ruha között feltűnnek Fullajtáron Szakács Györgyi lilái, zöldjei, aranysárgája, meg az is, hogy öltözékét rendre finom geometrikus minták szövik át, önkéntelenül is a rációval asszociálva korántsem szögletes alakját.) Macbeth tétovázását impotens nyavalygásnak, férfiatlan szenvelgésnek bélyegzi – mi meg gondolhatjuk erről azt is, hogy az új király magával vívott lelkitusájának kevésbé dicsőséges képkockáit látjuk lepörögni. A sóvár, kegyetlen asszonyt végtelenül dühíti a férfi tesze-toszasága, mindez előhívja belőle amúgy sem rejtett férfi énjét. Amikor először, a csatamezőn találkozunk Hajduk-Macbeth-tel, még csak sejthetjük, aztán Fullajtár-Lady-t látva már tudjuk, ki hordja otthon a nadrágot. (Zsámbékinál a kabátot: Macbeth jellemet rajzoló attribútumként viselt ballonkabátját a Lady kanyarítja magára férje hazatértekor). Amikor Banquo a holtak hanyag eleganciájával dobja vérfoltos testét a királyi trónusra, a nagykirály rettegésében szó szerint a falra mászik a rémkép elől. A Lady – mint jó anya a dühödten csaholó kutya elől fára menekült gyermekének – segítségére siet: tétovázás nélkül áll oda, vállára veszi férjét, és kimenekíti őt és magát a kínos helyzetből.
 Haumann Péter. Fotó: Szilágyi Lenke |
Teszi mindezt anélkül, hogy a rendezői jobbon, diszkrét félhomályban mozdulatlanul álló udvaroncokat ez különösebben felizgatná. Haumann Péter mindentudó, Duncan szomorú végének meséjét korábban higgadtan végighümmögő Kapusa, és Kocsis Gergely egykedvű Századosa is fontos lehet ennek az általános udvari attitűdnek a megfejtésében. Utóbbi például a meglepetés legkisebb jele nélkül fogadja el a darab végén Malcolm uralmát, majd utánozhatatlanul közönyös képpel nyújtja oda nyakát a nálánál két fejjel alacsonyabb királynak, hogy az kitüntethesse szolgálataiért. Alighanem látott már egyet-mást a skót udvarban, és tényleg, Zsámbéki előadásának később részletezendő keretes szerkezete is ezt a benyomást erősíti.
 KEresztes Tamás, Hajduk Károly és Takátsy Péter. Fotó: Szilágyi Lenke |
Khell Csörsz mesteri díszlete egyetlen ferde, a nézőtér felé lejtő plató. Oldalt fekete falak, hátul fehér, fekete, végül újra fehér, téglalap alakú háttérfüggöny fedi a Katona sokat látott színpadának téglafalait. Emlékezzünk: ugyanígy nem látszottak a kopottas falak Zsámbéki Médeiájában sem. A Khell mostani üres terének középpontjában álló rozsdás vasfalak szintén arra rezonálnak. Halott, kopár, szigorúan zárt világ az is, ez is. A furnérbarna plató hepehupás. Lankás dombocskák teszik változatossá, melyek sírhalmok is persze. A kettő: egy – a nyughelyeken tétovázás nélkül gyalogol át mindenki. A véráztatta földön nem a tisztelet hiányát jelzi az otromba gesztus, inkább a halál helyi értékéről árulkodik: talán holnap a mi sírjaink fölött menetelnek majd… Hogy ez így lesz, arra biztosíték, hogy a szereplők többsége a színpad alatt végzi furcsa, kitekert pózokban. Banquo mintha kádfürdőt venne, úgy ül sírjában, a végzet a rossz időben rossz helyen lévő Lady Macduffot (Rezes Judit) is utoléri, lábai az ég felé kalimpálnak egy gödör mélyéről, és így tovább.
 Hajduk Károly és Fullajtár Andrea. Fotó: Szilágyi Lenke |
Az üresség közepén minden irányba forgatható, rozsda- és/vagy savmarta falak szeszélyes mintázatába a vérontás csúcsán mintha már alvadt vér rajzolta ábrákat is belelátnánk. A barna földből fémes négyszög van kimetszve: trónterem és boszorkánybarlang, a gusztustalan belsőségeket néma takarítók söprik gondosan a föld alá. Jobbról különös fémállvány, óratorony és harangláb, mágikus kristályok, vészt jelző harangok gyűjtőhelye, az előadás különös, vészjósló, az idegőrlő vízcsöpögéstől a győzedelmes Bachig terjedő hangkulisszájának (zene: Sáry László) jelentékeny eleme.
Ebben a szigorú közegben senki se lepődik meg a halálos kimenetelű torzsalkodáson, a vesztes családok jól tudják, mi vár rájuk. A mellékszereplőknek ettől a súlyos tudástól nő meg a jelentőségük. A ranglétra csúcsát rövid ideig foglaló Duncan (Bezerédi Zoltán) eltűnik sárga köpenyében, nagy rá a királyi kabát jelképezte méltóság. Mozdulatait szótlan szolga vigyázza és irányítja a háta mögül. Macduff (Lengyel Ferenc) talpig férfi, marcona katona. Szerettei elvesztésekor mitikus hőssé nő az addig a háttérben settenkedő epizódszereplő: nappalból éj lesz, mire legyőzi Macbethet. Mindketten derékig állnak egy-egy sírban, végtelen ideig püfölik egymást botjaikkal, Goyának a – műsorfüzetben is látható – Párbaját színpadra fogalmazva.
 Zárójelenet. Fotó: Szilágyi Lenke |
Banquo (Mészáros Béla) jóindulatú, kissé naivnak, a Macbethénél lassabb észjárásúnak tűnő katonaember. Elégedett ugyan azzal, amije van, de azért kíváncsian fürkészi fia arcát: vonásai tényleg királyiak lennének? A vészbanyák (Jordán Adél, Mészáros Piroska, Pálmai Anna) városok peremvidékén tenyésző, szakadtharisnyás luvnyák. Jóstudományukat most nem támogatja isteni hátszél (mások mellett Hekatét is kihúzta a rendező és Fodor Géza dramaturg), második, Macbethnek szóló jóslatukhoz a férfi falra ragasztott portréja alól varázsolják elő a titokzatos jelenéseket. A bérgyilkosok (Takátsy Péter, Keresztes Tamás) bumburnyák lótifutik, akiknek ugyan agyuk nincs, de legalább a tőrrel ügyesen bánnak. Az pedig a történelemről kimondott ítélettel ér fel, ahogyan Kun Vilmos Orvosa a szájába gyömöszöli és megeszi a Lady alvajárása közben kikotyogott véres titkokat tartalmazó feljegyzéseit.
A már említett „keretjáték” is magyarázattal szolgál a történelem kegyetlen tréfájának megfejtésére: az új király, a kisebbségi komplexusos Malcolm (Kovács Lehel) pökhendien kitüntetések osztogatásába fog, miután Macduff megnyerte számára az országot. A Malcolm rögtönözte díjkiosztó közben a holtakat némán elföldelik hátul. Az új uralkodó győzedelmes zárószavai a hangszórókból újra ránkdörrennek. A halott Lady véres tetemére gördítve ott bámul ránk Macbeth levágott feje. Nincs remény, nincs változás: ezentúl minden másképp lesz ugyanúgy.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)