A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertje / MűPa
2010.05.16.

A zenetudomány szakszóval paródiáknak nevezi azokat a – főként egyházzenei - kompozíciókat, amelyek egy korábbi, többnyire világi mű átszövegezésével, valamilyen újfajta funkció érdekében végrehajtott átkomponálásával jöttek létre. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A reneszánsz mise- és motettairodalomban felvirágzó, de többek között Stravinsky által is alkalmazott gyakorlattal a saját korábbi kompozícióiból igen gyakran merítő Händel és Bach jóvoltából minden koncertlátogató találkozott már. Vashegyi György a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar május 10-i, a Művészetek Palotájában adott hangversenyét három olyan Bach-kantátának szentelte, amelyeknek – részben vagy egészben – mindegyike paródia; s az is közös érdekességük, hogy egyik parodizált, eredeti kompozíció sem maradt fenn teljes egészében. További különlegessége volt a műsornak, hogy a három kantáta közül kettőt „oratóriumnak” neveznek a közbeszédben, amit már csak terjedelmi okokból is overstatementnek kell tartanunk; az oratórium műfajához leginkább még a BWV 11-es, az egymást követő recitativók külön-külön vagy egybe számozásától függően 9 vagy 11 számból álló ún. Mennybemeneteli Oratórium áll a legközelebb, ebben még evangélista is található. 

Hamvasi Szilvia
Hamvasi Szilvia

Természetesen sem a paródia jellegnek, sem a terjedelemnek, sem a műfajra vonatkozó szóhasználatnak (mely utóbbi amúgy is az utókor műve) nincs semmilyen köze a művek minőségéhez. Az ún. Húsvéti Oratórium (BWV 249), a Mennybemeneteli Oratórium és a pünkösdre komponált O ewiges Feuer, o Ursprung der Liebe című kantáta (BWV 34) egyaránt a bachi mű legjavához tartozik; közülük kettőnek még az eredeti verziója (a Húsvéti oratóriumnak csupán a jelen alakja) is 1730 után keletkezett, tehát Bach egyházi kompozícióinak kései vonulatához tartozik. (A h-moll mise tudvalevőleg jóval későbbi bármely más, alkalomra szánt vallási művénél, ám érdekes módon, e monumentális alkotás egyik legcsodálatosabb tétele, az Agnus Dei altária viszont éppen a BWV 11 altáriájának – Ach, bleibe doch – parodizált, transzponált változata.) 

A hangverseny hatása, az előadók koncentrált teljesítménye semmivel sem maradt el attól, amit a nagy ciklikus művek utóbbi időkben hallott előadásain megszokhattunk Vashegyitől és együtteseitől. Legfeljebb a négy énekszólista – Hamvasi Szilvia, Bárány Péter, Szigetvári Dávid és Cser Krisztián – esetében szükséges valamennyire árnyalnunk a képet. Hamvasival kezdve: amikor megszólal, úgy halljuk, hogy van benne egy tompább, kissé „életlen” elem, mintha a pozíciója nem volna ideális. A hang maga ugyanakkor gyönyörű, mezzós színezetű, mégsincs magassági problémája; s minél tovább hallgatjuk, annál inkább meghatározza benyomásainkat a formálás biztonsága, árnyaltsága, a kristálytiszta intonáció. A magabiztos formálás, tegyük hozzá, nem csupán az artikuláció és a frazírozás szintjére jellemző az ő esetében, hanem a nagyobb formák fölépítésére is – szépen példázta ezt a hangversenyen elhangzó első ária, a Seele, deine spezereien a Húsvéti Oratóriumból, melynek szövevényes formája mérhetetlen nyugalommal és feltartóztathatatlan céltudatossággal hömpölygött előre az első hangtól az utolsóig (amit Kertész Ildikó ragyogó fuvolaszólója is elősegített.) Bárány Pétert rég hallottam ilyen tökéletes diszpozícióban énekelni – bizonyára az adott művek altszólamainak fekvése is kedvező volt számára, mindenesetre hangja különösen szépnek és magvasnak bizonyult, semmilyen regiszterben nem hatott erőtlennek, zenei és kifejezésbeli tekintetben pedig méltó partnere volt Hamvasinak. Az említett Ach, bleibe doch áriában, amelynek szép inga-basszusa, kérlelhetetlen tempója is emlékezetes marad, például magas szinten ötvözte a tudatos, intellektuális zenélést az érzéki megszólalással. Sajnos, a három kantáta nem kínált számukra lehetőséget a duettezésre – amikor mégis együtt szóltak, például recitativóban, akkor élményszerűen olvadtak össze hangilag, zeneileg egyaránt. 

Cser Krisztián
Cser Krisztián

Szigetvári Dávid a többi énekesnél egyelőre kevésbé érett, de igen ígéretes tehetség. Könnyű, magassági problémákat nem ismerő hangja a formálás hajlékonyságával találkozik, szövegmondása kiemelkedően jó, de az első darabban mindent összevéve erőtlen benyomást tett. A BWV 11 evangélista-szerepében viszont ebben a tekintetben is magára talált; itteni utolsó recitativójában a „Sie aber beteten ihn an” szavak érzelmi-kifejezésbeli felizzítása önmagában arra a reményre jogosít, hogy Szigetvári jelentős evangélistává érhet. Cser Krisztián betegen is vállalta a fellépést, ami felmenti a kritikust a részletek értékelése alól. Mindjárt a Húsvéti Oratórium elején duettet énekelt azonban Szigetvárival, s azt jó volna egy egészséges Cserrel újra hallani, mert ahogy a két felső szólam énekeséé, úgy az ő hangjuk és zenélésük is nagyon szépen harmonizál egymással. 

Vashegyi példás gondossággal és differenciáltsággal állította elénk a két hosszabb darab gazdagságát, ám a koncert legszuggesztívebb, legmonumentálisabb tétele minden bizonnyal a rövidebb 34-es kantáta hatalmas ívű, mozgalmas és átszellemült nyitó kórustétele, az O ewiges Feuer volt, amelyben – a BWV 249 sodró lendületű zárókórusa mellett – a Purcell Kórus is mindenkit meggyőzhetett rendkívüli kvalitásairól.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. május 10.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott