A Bayerisches Staatorchester koncertjéről szóló kritikánkban már megemlítettük Bartókot, akinek zeneszerzői életét az Also sprach Zarathustra megváltoztatta; a Hősi élet című Richard Strauss művel pedig ifjúkora legnagyobb sikerét érte el, amikor a Zeneakadémia tanári kara előtt egy szál zongorán eljátszotta a pokoli nehéz darabot. Akkora feltűnést keltett, hogy Bécsbe is meghívták, ahol 1903. januárjában a Tonkünstlervereinben adta elő; sikeréről Bartók így számol be édesanyjának: „Egy fiatal ember gratulált nekem múlt héten; azt mondta Bécsben volt minap egy társaságban Hanslickkel együtt; ott éppen a Heldenlebenről és rólam beszélgettek; Hanslick azt jegyezte meg : ’Mindenesetre zseniális muzsikusnak kell lennie, kár hogy Straussra adja a fejét!’” (Hanslick szövege az eredeti levélben németül).

Leonidas Kavakos

Megvan hát a kapocs; röviden: megint a jó öreg bécsi kritikuspápa lesz az egyik kalauzunk, amikor beszámolunk a Pinchas Steinberg vezényelte káprázatos hangversenyről, melyen a Hősi élet előtt Johannes Brahms a-moll, hegedűre és gordonkára írt Kettősversenye is elhangzott Leonidas Kavakos és Perényi Miklós szólójával. Hanslick, noha Brahms benső barátja volt, még nála is jobban szerette az igazságot, ezért az 1888-as bécsi premierről írt kritikájában nem fukarkodott kifogásai előterjesztésével. Szerinte egy versenyműben éppen elég egy szólista, azaz hős, de „egy kettősverseny hasonló ama drámához, melyben egy helyett két hős tart egyenlő mértékben igényt csodálatunkra és részvétünkre, ám voltaképpen csak útjában állnak egymásnak.” Ráadásul úgy véli, hogy az egyébként is szimfóniához hasonló műben nemcsak a hatalmas zenekar takarja el a protagonistákat, hanem a két szólista is folyvást beárnyékolja a másikat. Hanslick meglehetősen doktriner véleménye különösen aktuálissá lett a koncerten. Perényi és Kavakosz személyében ugyanis két egymástól olyannyira elütő, egyébként természetesen igen jelentős művészegyéniség lépett pódiumra, akik akaratlanul is a mű egysége ellen dolgoztak, és akiknek a szó legjobb értelmében vett vetélkedése nem izgalmas és mintegy dialektikus harcot, hanem kissé széttartó játékot eredményezett.

Perényi Miklós

Kifogásaink természetesen erősen korlátozott érvényűek, és az elgondolható legmagasabb művészi színvonal elismerésével együtt értendők. Perényi mélyen filozofikus, komolyan rezignált, férfiasan mélabús, olykor egyenesen a tragikus felé közeledő szemlélete (ez a cselló legelső, szinte tépett monológjából azonnal kihallatszott) erős kontrasztot alkotott Kavakosz hangsúlyozottan lírikus, álmodozásra hajló, néha a talán talmi csillogástól sem mentes játékmodorával. Pregnáns példája ennek a harmadik tétel témabemutatása, a daktilikus, dobogó, kicsit a 7. szimfónia (Beethoven) első tételére emlékeztető dallam Perényinél folyamatosan, erőltetés, túlhangsúlyozás nélkül, egészen természetesen libbent elő, míg ugyanezt Kavakosz kissé pontozott ritmikával, túlságosan is táncosan, mondhatni túlfrazírozva beszélte el. Erős ellenérv lehet erre, hogy az egész műben éppen ez volt Brahms szándéka, vagyis a két hangszerszóló közti ellentétek egysége, melyet sem Hanslick, sem jelen sorok szerzője nem értett meg eszerint. De a második tétel unisonójában mégis csodálatosan egyesült a két nagy művész tónusa, az ellentétek érett fényű egységében; itt szó sem lehetett széttartásról. Egyszóval a recenzens kissé tanácstalan volt. És emiatt aztán elment másnap, azaz 16-án is meghallgatni a koncertet, és arra kényszerült, hogy részben visszavonja korábbi nézeteit, ugyanis a második tétel ezúttal is földöntúli szépséget, de a két szólista közti rendkívül tartalmas párbeszédet is hozott, a harmadik tétel pedig olyan elemi erővel, olyan lendülettel, Kavakosz teljesen elengedett, a szó legjobb értelmében laza intonációjával szólalt meg, hogy az minden korábbi aggályt értelmetlenné varázsolt. A közönség bezzeg nem volt tanácstalan, szinte őrjöngve ünnepelte a művészeket; a harmadik tételt mindkét estén meg kellett ismételni.

Pinchas Steinberg

Óriási sikert hozott Richard Strauss művének előadása is. Ellentétben Nagano Strauss-felfogásával, ez vérbeli német előadás volt, fantasztikus színekkel, káprázatos zenekari bravúrokkal (kiemelendő az egész fa- és rézfúvóskar, az ütősök, valamint a koncertmester Major Tamás finom szólója); a csataképnél látványosabb, erőtől duzzadó, de mégsem harsány előadásnál pregnánsabbat elgondolni is nehéz; a művet záró, világtól visszahúzódó hang megszólaltatása felejthetetlen marad. A remek műsorfüzetből (Molnár Szabolcs írásaival) ide kívánkozik egy Debussy idézet: „A mű képeskönyv, vagy még inkább mozgókép”. A Budapesti Fesztiválzenekar Pinchas Steinberg vezetésével tökéletes felkészültséggel vetítette elénk ezt a valóban szinte háromdimenziós szimfonikus költeményt. Hogy maga a mű mai ízlésünknek mennyire hatásvadász, hogy mennyire érthetünk egyet Hanslickkal, akinek szemében a fiatal Richard Strauss nem volt más, mint egy remekül felkészült szemfényvesztő, az más és itt most eléggé érdektelen kérdés. A lényeg, hogy a Tavaszi Fesztivál újabb hősei lenyűgözően szerepeltek. És ha korábbi cikkünkben nagyszerű kezdetről beszélhettünk, már a folytatásról is megállapíthatjuk, hogy a legszebb reményekre jogosít. Pedig hol van még a vége?!

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)