És az egyre jobban elszegényedő múzeumokkal is empatikus vagyok, ahonnan évek óta repülnek a szakemberek létszámcsökkentés miatt, s ahol egyre kevesebb pénz jut a tárlatok előállításához szükséges anyagokra. Kiállításokat azonban rendezni kell, annál a botor oknál fogva, hogy feladata az intézménynek, no meg azért is, hogy a fenntartónak a látogatószámra vonatkozó irreális elképzelései legalább nyomokban teljesüljenek. Így aztán sorra nyílnak a „Tesco gazdaságos” álkiállítások, amelyek lényege szinte már csak az, hogy van valami a falakon. Bármi húzónévféleséget, vagy leheletnyi részigazságot tartalmazó „soha” és „először” kitételt azért nem árt ráaggatni, hogy a közönség érdeklődése – ha nem is szárba, de – legalább csírába szökkenjék.
 Yousuf Karsh: Cornell Capa |
A fenti kitételeket maradéktalanul teljesíti a Magyar Fotográfiai Múzeum legújabb kiállítása és píárja: a most elővett darabok még soha nem kaptak Kecskeméten tárlatos nyilvánosságot, és tényleg világnagyságok műveiről van szó. Csak az a félő, hogy ez a nagyközönség számára örök titok marad.
Egy darabig magam is kisebbrendűségi érzéssel kombinált tétovasággal szédelegtem a képek között, valahogy úgy, mintha egy zártkörű klubba csöppentem volna, amelynek nem ismerem a játékszabályait. Mert szinte semmi sem támogatja a nem bennfentes látogatót, még a triviális, alkotók szerinti csoportosítás, de a még hétköznapibb kronológiai sorrend sem – pedig ezek csöppnyit tompíthatnák az információs hiányt. A képek alatt ugyanis az alkotó nevén kívül az égvilágon semmi sem szerepel, igaz, némelyekhez (megfejthetetlen logikával körülbelül egynegyed, vagy még kisebb arányban) társult egy általános, rövid, amolyan wikipédiás ismertetés. Pedig készültem a jóra, mivel a múzeum honlapján, a nem túl fantáziadús Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből cím alatt elsőrendű névsor pompázott: többek között Henri Cartier-Bresson, Frantisek Drtikol, Walker Ewans, Lotte Jacobi, Yousuf Karsh, Edward Steichen valamint generációváltásként Robert Mapplethorpe – az utóbbi még meg sem született, amikor a többiek a 20-as, 30-as években már megreformálták a fotográfiai látásmódot.
Hiába tudjuk, hogy az igazán nagy és méltán híres képek már rég elkeltek az európai és amerikai elit magángyűjtői, galériás és múzeumi köreiben, az áhítatos magyar kiállításnéző azért remél. Hogy majdnem olyat lát.
Hát, lát is, meg nem is. Mert René Groeblitől például van itt egy darab A vasút varázsa sorozatból, de valljuk meg, egy szál magában meglehetős háttérbe szorul, s valahogy Drtikol nagyságát sem érzékeljük igazán az itt bemutatott művek alapján. Élmény viszont Lotte Jacobi és Edward Steichen nem ugyanabból az izmusból táplálkozó avantgarde képeit nézni (előző egy kubista ihletésű felvétel egy munkában lévő filmoperatőrről, utóbbi egy szürrealisztikus ízű női portré), s James Nachway humorát megtapasztalni.
 Robert Mapplethorpe: Sigourney Weaver (A képek forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum) |
Kár, hogy Bresson (akinek az érdeklődése a magyar Martin Munkácsi egyik képe láttán fordult a fotográfia felé) vurstlis falovas kompozíciója homályba vész – egy kiégett égő miatt szó szerint, de erről nem a muzeológusok tehetnek -, s megrázó Teit Hornbak szenvtelen realizmusa: a teherautónak támaszkodó katona ormótlan bakancsos lába a halott fiatalember feje mellett. Mario de Biasi 56-os lincselést megörökítő sorozata vérfagyasztó – öt napot töltött Budapesten -, s olybá tűnik, mintha a külföldi iszonyata is rávetülne a képekre.
A többiek szórványos jelenléte mellett az örmény származású kanadai Yousuf Karsh-t, a kiváló arcképfotóst, bővebb kollekció képviseli. (Ő anonim módon sokak számára lehet ismerős Einstein és Churcill legtöbbet reprózott, csípőre tett kezű, álló portréja révén.) Karsh képei elképesztően szuggesztívek és erős hangulatúak – de azért persze jó lenne tudni, hogy kik vannak a képeken. Karshnak különös érzéke volt a magány és a bánat megragadására, erről Kecskeméten is meggyőződhetünk, például a győzelmes vadásztrófea alatt üldögélő idős, törékeny, fekete ruhás asszonyt ábrázoló műve láttán.
Tagadhatatlan, hogy a kiállítás ad egyfajta szolid keresztmetszetet a XX. század (főleg első felének) fotográfiai irányzatairól és legnagyobbjairól – de kérdés, hogy így kinek? Mert ha valóban fontos a fotóművészet szélesebb körben való megismertetése és az értő közönség kinevelése, akkor a szakma nem zárkózhat elefántcsonttoronyba.
A kiállítás 2010. június 20-ig tekinthető meg.