Chris Potter Underground / New York Jazzgödör
2010.05.10.

A New York Jazzgödör sorozat ezúttal Chris Potter szaxofonost és Underground nevű zenekarát hozta el Pestre a magyar közönség legnagyobb örömére, ismét az amerikai élvonal legjavát megmutatva. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

Chris Potter zenekara kisétált a Gödör cúgos, belső előterének éppen csak megemelt pódiumára, hogy kvartettjével belekezdjen a kisszekund hangközökkel komótosan induló Ultrahang című témába, és egy-két percen belül markában volt a közönség. Mivel már többször felléptek Magyarországon, az emberek nagy része, köztük tucatjával hivatásos jazzmuzsikusok, sejtették, hogy mire számíthatnak, tehát aligha lepték meg őket a hallottak. Mégis, a kvartett szinte egyetlen mozdulattal vonta hatása alá a közönséget óriási virtuozitással előadott, komplex struktúrákra épülő, roppant magas színvonalú zenéjével. A lemezen is első, címadó téma hihetetlen rutinról árulkodik, nagyon benyit, ha az ember odafigyel.

Potter magyar kapcsolatai révén Szabó Dániel zongorista legutolsó lemezén is hallható, jelölték már Grammy-díjra, megkapta a dánok által adományozott nemzetközi életműdíjat, a Jazzpart is. Dave Holland együttesével és egyéb, sokoldalú szólista közreműködéseinek köszönhetően tört be szinte fű alatt a jazz élvonalába, ahol most már egynéhány éve saját jogon is tanyát vert. 

Chris Potter
Chris Potter

A legkülönlegesebb számomra ebben az imponáló gazdagságú, de végig szerény attitűddel előadott zenélésben az volt, hogy dinamika, tempó, hangulat mellett mintha még egy külön szabályozó gombot is használnának: az intenzitásét. Amikor Potter vagy a többiek csavartak egyet e gombon, akkor megint muszáj volt még jobban figyelni erre az összetett, célratörő és előrevivő, hatásaiban is bonyolult zenére. Már rögtön az első szaxofonszóló után elfelejtünk tapsolni, olyan tempóváltásba úszik át a szóló. A Time’s Arrow Potter egyik kedvenc motívumának sokadik újraformálása, abban legalábbis mindenképpen, hogy a nyíl, az irányjelzés sokszor szereplő szimbólum lemezeinek és számainak címében (pl. Follow the Red Line). A szerzemény dallamvezetésében is jellegzetes. Ebben érezhető leginkább a hard bop örökség, ebben lehet a szaxofonos valamint szerzői és zenekarvezető stílusát valamilyen irányzathoz horgonyozni. Apropos címek: a lemez élén magyar szó,  az Ultrahang áll. Útjelző felirat volt ez is Potter életében, amikor éppen egy magzatvizsgálathoz érkezett feleségével. Ezt a szót ő inkább úgy érthette volna saját anyanyelvén, hogy milyen „oltári nagy, ereszd el a hajamat buli” várja az ajtó mögött.

A végig érezhető gondolati és esztétikai koherenciát tovább erősíti, hogy Potter témái mindig nagyon határozottan jutnak el A pontból B pontba, nem véletlenül használ olyan sokszor térbeli, utazásra és irányra utaló fogalmakat. A Time’s Arrow is virtuóz téma, unisono kezdik ezt is, hogy lehessen fokozni rajta, akkordmenete is mintha érezhető, követhető lépéseket formálna.  

Pesten az Underground kvartett billentyűs nélkül játszott, a tenorszaxofonon és basszusklarinéton dolgozó zenekarvezető mellett gitár, basszusgitár, dob felállásban, a lemezen viszont a Fender Rhodes-ot kezelő Craig Taborn szerepel, nem basszgitáros. Taborn akkordikus funkcióit Adam Rogers gitáron kellett átvegye. Taborn egy-két korábbi alkalommal már Pesten is megcsodált balkezes orgonapont játékát pedig a basszusgitáros Fima Ephron helyettesítette, aki Rogers régi társa. De Rogers-t semmiben sem korlátozta ez a szerep, amikor egy-egy periódusra kitámasztott, hogy Potter szabadon szárnyalhasson. Ők ketten végig előtérben voltak, míg a dobos és a basszgitáros csak egy-egy szólónyi villanás erejéig léptek elő.

Adam Rogers
Adam Rogers

Potter szaxofonosi erényeit hosszan lehetne ecsetelni, viszont kompozíciós, strukturális képességei ezúttal még káprázatosabban mutatkoztak meg. Nem csinál belőle presztízskérdést, hogy odahagyja az ősi téma-variáció-téma építkezést, csak éppen olyan tartalommal tölti meg, hogy a forma is nagyon éljen tőle. Sokszor kezdi messziről a témát, és a visszatérés előtt általában komolyabban kibont egy olyan gondolatot, amely idézettöredék formáját ölti a legtöbb szólistánál, de nála nem, hanem úgy szervesül, mint a visszatérést előkészítő szerkezeti egység. Ilyen volt a kibontott Willow Weep for Me című, egy szentimentálisan is játszható sláger (persze nem az ő kezükben), amelyet a ráadásként játszott Radiohead-feldolgozásba szőttek bele. Egy másik fajta idézési technika volt a Facing East című szám, a Love Supreme-re épülő harmóniamenetével. Potterről szaxofonosként már többször megírták, hogy mennyire képes a jazzhagyomány, a hangszerén eddig elért eredmények alapján továbblépni és megtalálni saját hangját. Bár sohasem erőlteti ezt a dolgot, de az a gomb, az a bizonyos intenzifikátor mindig ott van kéznél nála, és bármikor tud rajta csavarni egyet. Még egy esszenciális elemre figyeltem fel, ami strukturálisan és a hagyomány felől nézve is nyilvánvaló: ez a blues. Sok mindent jelent ez a jazzisták számára, ütemszámtól kezdve zsigeri érzésen át az improvizáció milyenségéig lehet asszociálni róla, de mindenképpen esztétikai minőségre utal.  

A koncert második (Small Wonder, Interstellar Signals és Good Hope) valamint harmadik harmadában többször is előkerült a basszusklarinét, érdekes módon tovább erősítve a blues érzést. Újabb elbűvölő átvezetéseknek lehettünk tanúi. A zárásként előadott Rogers-számban (Rumples) a most Telecasteren játszó, klezmert, jazzrockot és oly sok minden mást is ugyanekkora tudással előadó gitáros reminiszcencia-szinten megidézte egyik első, korszakalkotó zenekarvezetőjét, Michael Breckert (akivel jó tíz éve először járt Budapesten). Kevesen tudnak akkordikusan és szólisztikusan egyaránt elegáns és könnyed jazzgitárt bemutatni egy alapvetően rockos, bár gyönyörkedtetően változatos hangszíneket megjelenítő hangszeren. Brecker szó szerint iszonyatos gyorsasága és csupa-erő játéka hathatna éppen nyomasztóan is, hiszen mind Rogers, mind Potter gyakran merészkedik Brecker által felfedezett területekre. Ha valahogy, hát rájuk legfeljebb megtermékenyítően hatott a megkerülhetetlen, virtuóz előd. Ahogy Potter zenekarának utolsó pesti fellépésén, most is kaptunk egy frissen „kifőzött” darabot, a Lamentet, csakhogy megtudjuk, az a bizonyos intenzifikátor a lassú számokban is ütközésig felcsavarható.

Helyszín:  Erzsébet tér, Gödör,  Időpont:  2010. május 7.
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Jazz Gödör: New York city / Budapest elnevezésű koncersorozat megvalósítására (2009)
Címkék: Chris Potter, Gödör