Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MADÁCSONBELÜLI

E.T. / SZAKKÖR – az AKKU színházi egysége, Thália Színház
2010. máj. 6.
A végén bohém mikulásnak öltözve, szivarral a szájában neveti ki az Ádámokat Hegedűs D. Géza (Úr), sőt, puttonyában negro is akad, ahogy a színpadon lego, IKEA-bútor, sörsátor, hűtőszekrény és akvárium. Rendesen átöltöztette a SZAKKÖR csapata Madách Imre kötelező olvasmányát. NAGY GERGELY MIKLÓS ÍRÁSA.

Hegedűs D. Géza és Dankó István
Hegedűs D. Géza és Dankó István

Sem a hely, sem az alkalom nem indokolja annak részletes kifejtését, hogy kik, mivel és mióta képesek ezt a kényelmes országot meghazudtoló profi hatékonysággal érdektelenné tenni Az ember tragédiáját generációk előtt – de mintha valami bizarr küldetése lenne ez a középiskolának, úgy nyírja ki az érdeklődés apró csíráit egynémely tanár a diákjaiból kezdve a száraz órai elemzéssel, amit a vaskos tankönyv egészít ki, aztán jön a memoriter, felelet, házidoga, nagydoga, röpdoga, villámkérdés, mindent összegez a Madách-kvíz!, az életben maradtak mehetnek a kakasülőre, három fél, uszkve négy óra tikkadt unalom, másnap a produkció duplaórás elemzése, magyar fakultáció, a ’legendás’ (csakis fekete-fehér) előadások megtekintése, de máris ott az érettségi, a bénák az egyetemen mindjárt repetázhatnak, és ha mindez nem elég, ha még mindig normálisnak érzed magad és élni akarsz, akkor nézd meg a Nemzeti megnyitóját, na ha az nem vág be, akkor nem tör meg már semmi, ilyen tűrőképességgel bárhol boldogulni fogsz, akár itthon, akár egy sivatagban, erről már papírt kéne adni: Madách-túlélő.

Nem árulok el nagy titkot: én sem vágtam a centit a SZAKKÖR előadásáig. Annyira komótosan érkeztem a Thália Színházba, hogy majdnem elkéstem. De nem sikerült. Most még a jegyekkel sem volt probléma. Feltűnésmentesen igyekeztem elkóborolni a nyájtól, de a színház szigorú személyzete csak behajtott a stúdióba. Odabenn végül egész jó helyre ültünk le. Én és a prekoncepcióim. Nehogy meggondoljuk magunkat, gyorsan ránk zárták az ajtót, tudtuk, itt a vég, kezdődik az előadás. Nem volt hát mit tenni, jöjjön, aminek jönnie kell, nagy levegő be, nemzeti múmiánk gyere!

Dömötör András rendezése azonban nem mauzóleum. Persze nem is a Madách-mű, jobban mondva az, csak nem úgy, ahogy azt a szerző gondolta, írta, kőbe (sírba?) véste. A rendező tiszteli a művet, de nem a mítoszt. Utóbbit szétbikázza, hogy az előbbihez jusson. Nincsenek például történelmi színek, Athén, Prága, Párizs, London: sztornó. Van viszont IKEA és Lego. Meg negro. Egyes kellékek származási helye szintúgy napjainkat idézi (Made in China). Dömötör logikája öntörvényű és végig következetes, amikor a hatalmas szövegtengerből egy sebész szikéjével emeli ki azt, amit őt érdekli (jó 70 perc az előadás mindösszesen). Az eredetihez képest változtatja a szövegek elhangzásának sorrendjét is, átrak, megkever, szétszed.

Dankó István és Klem Viktor
Dankó István és Klem Viktor

Csak egy példa a tili-tolira: a teremtés (szerintem színházgyilkos) nyitójelenetét a stúdió közepére állított fehér sörsátorba helyezi, erre az előadás fele után kerül sor – mi, nézők monitorokon látjuk a közvetítést a benti buliról. És amit kapunk, az nem átlagmegoldás: a terv elkészült, a kicsit öntelt és ütődött istennel együtt örülnek az ostoba angyalok is. Közben végig mozog a kamera, ennek dinamikája mellett a sajátos tér és a szereplők karikírozása teszi szokatlanná, mássá és izgalmassá a jelenetet, ahhoz képest, amit sokakba belevert a közoktatásnak becézett hadművelet. Ahogy az egész előadást átjárja az eltartás, a játék és az irónia, valamint a darabhoz rendelt, hagyományosan patetikus modalitás szarkasztikus elutasítása.

Ez már visszaköszön a térhasználatban is. A nagyszabású drámai költeményhez ugyanis színpadi minimalizmus párosul (ami jót tesz a szövegnek is, veretes tisztasága ebben a közegben szinte ragyog!): a francia forradalom terrorista guillotinját egy IKEA-elemekből ácsolt játék, Kepler tudós szobáját egy vázlatokkal teli, oldalt lévő íróasztal néhány vázlata, az eszkimó-jelenetet pedig egy ’fókaverő’ természetfilm idézi fel, jelzi, utal az eredetire ez a valami más. Alma is van, lóg a plafonról, az első jelenet egy remekbe szabott némajátékkal indít, ahogy próbálja egyszerre két Ádám elérni az almát, de ez ekkor még nem sikerül. (Ki gondolna arra, hogy Az ember tragédiájának elején nevetni fog?) Hagyományosan tágas tér párosul a darabhoz, ám az amúgyis szűkös Arizóna stúdiót most telepakolták, akad itt skandináv kanapé, hűtő, asztal, polc és az említett sátor, hátul pedig megbújik egy kis zenekar is (tér: Horgas Péter). Minek is tűnik ez a színpad? Főleg zsúfolt játszótérnek. A szereplők sokszor alig bírnak megmozdulni, néha úgy kell kerülgetniük egymást, közben szöveg szintjén a szférákban szörfölnek. Szellemi tágasság materiális szűkösség, kicsi és nagy, fennkölt és profán – az ellentétek egyszerre jelennek meg e konstrukcióban, végig izgalmas nézőpontokat teremtve a kíváncsi befogadó számára, akit – ha megy az előadással – remekül átmozgat ez a folyamatos és tempós ugrálás a jelentésrétegek közt. 

Dankó
Dankó István, Hegedűs D. Géza, Pálfi Kata és Barabás Richárd. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Thália Színház)

Ezt a megragadhatatlan többarcúságot fokozza, hogy a rendező és a dramaturg (Ari-Nagy Barbara) szétosztják a szövegeket, a színészek egy-egy szólamot testesítenek meg. (A megszerzett ésszel oda a személyiség egysége, ezt követően egymást váltogató személyiségrétegek lesznek.) A komikusabb pillanatokban Ádám Dankó Istvánban ölt testet, ha nyersebb, fiatalos lázadó, rocker hang kell, akkor Klem Viktor lesz, ha pedig rezignált, filozofáló, kiábrándult (olykor modoros) férfiként jelenik meg, akkor Hegedűs D. Géza bújik a bőrébe. Barabás Richárd e.h. csibész intellektussal rendelkezik, kételye is meggyőző, már-már csábító, Luciferként mindezt meg is tudja mutatni. Pálfi Kata tiszta Évája győzi meg Ádámot, hogy ne legyen öngyilkos, aki amúgy aligha lenne képes erre a mutatványra.

Az ötlethalmazon túl stabil íve is van az előadásnak. Az egzisztencialista, elsősorban a magánembert érintő kérdésekre koncentráló értelmezésben a komolyan ritkán vehető Ádámok (ecce homo!) átmennek a naivitás, a düh és rezignáció stációin, de úgy tűnik, még az öngyilkosságra is alkalmatlanok. A teljességet akarják, de még az erüket is képtelenek felvágni. Ez lenne Isten kegyetlen tréfája Luciferrel? Szomorú, vicces, sőt, megható az a szerencsétlen magány, amikor a Mikulásnak állt Isten kiröhögi Ádámot, majd megeteti a negroval. Van tanulság? Maradni és élni kell. De miért is? A nő vagy a gyerek miatt? Talán segíthetnek, ám a magányt aligha oldják. A választ jobb nem feszegetni. Az előadás legvégén az alapelveket Ádám és Éva közösen, modus vivendi felfestik a sátorra: szabadság, egyenlőség, testvériség. Hiába a romantika kiábrándult tapasztalata, élni jobb híján mintha csak illúziókkal lehetne. Ennél jobbat ugyanis ember még ki nem talált az öngyilkosság ellenében.

Vö. Markó Róbert: Vázlat almákra és Ádámokra 
Zsedényi Balázs: Határon innen 
Koltai Tamás: Eszméink közt az űr 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek