Ráday utca

Régóta folyó munkálatok tárgya, hogy a Ráday utca ne csak egy belvárosi kiülős kánaánként, a jó evés és ivás lehetőségeivel vonzza a tömeget, hanem a teraszok közé mozaikszerűen beépülő picike galériákkal, kulturális irodákkal és műhelyekkel a város alternatív, kísérletezésre nyitott művészeti központjává is váljon. A tavasz és a jó idő beköszöntével a teraszos sörre és a kultúrára éhes közönség kipörög a napvilágra, a Ráday pedig átalakul Kultuccává, és megannyi fesztivállal és programmal segít, hogy a kellemes időben a művészet is jobban csússzon.

Mint rendesen, a Ráday Kultucca évadnyitó rendezvénye idén is az Europoetica Nemzetközi Költészeti Fesztivál volt. Az események gyújtópontja a Ráday Könyvesház és Képesház voltak, de a költészeti pezsgés a Bakáts téri templomig is elért. Az április utolsó hetét bearanyozó szikrázó napsütésben a Ráday utca teraszai megteltek, de talán ugyanezen okból, a Képesházba már nem jutott el a tömeg. A felolvasások és beszélgetések ezért szűk, szakmai körben zajlottak, a közönség pedig rögtön résztvevővé avanzsált, inkább műhely, semmint fesztiváljellegűvé téve a rendezvényt. Közönségbarát tömegrendezvénynek aligha, eredményes kapcsolatépítésnek annál inkább nevezhető az Europoetica.

A gyümölcsöző együttműködések kiépítése egyébként sem titkolt célja a fesztiválnak, ezt szolgálták azok a programok is, ahol irodalmi folyóiratok szerkesztőinek és alkotóinak nyílt lehetősége nemcsak a bemutatkozásra, hanem a közös tervek szövögetésére is. A fesztiválon jelen voltak az újvidéki HÍD, a kolozsvári Korunk és a román nyelvű Echinox folyóiratok, valamint az orosz Stella Art Foundation képviselői. A költők, szerkesztők, kurátorok és művészeti igazgatók afféle irodalmi vásárként adták-vették szellemi tőkéjüket. A Stella Art Foundation igazgatójának, Alexander Rytovnak magyarra átültetett verseire például már a felolvasás közben lecsapott a HÍD főszerkesztőnője.

Az Europoetica költészeti tőzsdéjén a közelebbi és távolabbi szomszédok együtt bontogatták a nemzeti irodalmak határait, a fordításokkal a nyelvi, a publikációs lehetőségekkel az intézményes korlátokat lépve át. A fesztivál ugyanakkor egy más típusú határátlépésről, a műfajok és médiumok közti váltásról is szólt. A hétfői kezdő program például a Vizuális költészet című kiállítás megnyitója volt. A Ráday Képesház egy Amerikában megjelenés előtt álló antológia műveiből tett közzé egy válogatást. A legkülönfélébb nemzetek alkotóinak vizuális költeményei, szöveggé olvasott/olvasható látványelemei között csemegézhetnek a látogatók (már ha el tudnak tekinteni a kartonpapírra ragasztott, asztali nyomtatóval produkált A4-es papírlapok kissé igénytelen megjelenésétől).

Danilo Kiš

A pénteken bemutatkozó moszkvai Stella Art Foundation szintén az intermedialitás témáját gazdagította. Az alapítvány elsősorban vizuális művészetekkel foglalkozik, hazai alkotókat mutat be külföldön, és más országok hírességeit, így Warholt és Mapplethorpe-ot szállítja a moszkvaiaknak. Emellett azonban a költészet, a zene és a vizuális művészetek kapcsolatáról is van mondanivalójuk, amit a társművészeteket összeházasító performanszaikban mutatnak be. Így például a 2009-es Velencei Biennálén elsőként jelentkeztek olyan alkotással, amely a látványos installációba a költészetet is bevonta.

A művészeti ágak közti átjárhatóság jegyében telt a fesztivál lezárása is. A tavalyi Radnóti év kapcsán a szerb zeneszerzőnő, Milica Paranosić kantáta formába öntötte a Danilo Kiš által fordított Razglednicákat. A Bakáts téri templomban a zenemű szolgáltatta a fesztivált betetőző csúcspontot, kibővülve egy Danilo Kiš-elbeszélés felolvasásával, valamint egy Takács Zsuzsa által előadott „költői beszéddel”. Radnóti és Kiš összeházasítása nemcsak a Razglednicák miatt evidens, hiszen tematikájában is metszi egymást a két szerző. A Fodor Tamás által felolvasott A költő című Kiš-elbeszélés a diktatúra által lelkileg megnyomorított emberből fakadó csodás költemény történetét mesélte el.

Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós

Szervesen illeszkedett ehhez a borzalmakban született Razglednicák. Mészáros Gábor szabadkai színész a zene alatt ugyan el is szavalta a verset, a szöveget ugyanakkor inkább csak sejtettük, mint hallottuk, hiszen a zenekar és a kórus crescendója legtöbbször elnyomta a beszédet. „Az ökrök száján véres nyál csorog” brutálisan naturalista strófa volt az egyetlen, teljes egészében kirajzolódó szövegrészlet, de ez is csak azért emelkedett ki, hogy végül belevesszen az egyre hangosabban kántáló kórus szavalatába. Az énekelt szerb verzióban nemcsak a disszonáns hangok vagy a fém eszközökkel keltett zörejek, az időnként felharsanó sikolyok vagy lábdobogások, hanem a torlódó, duruzsoló zs-k, c-k, sz-ek és z-k is fokozták a vers baljós árnyalatait.

Az előadás végére meglepő módon elérkezett a feloldás, hiszen szemben a kötetekben közölt verzióval, nem a holttest mellett fekvő, tarkólövést váró ember képével, hanem az első részlet reményt keltő, felfénylő Fanni-képével zárult a zenemű. A szószékre lépő énekes égi hangként oldotta harmóniává a hangzatokat, „akár az angyal, ha pusztulást csodál”. A nemzeti és műfaji kapcsolatokat építő fesztivál így mégis pozitív hanggal, reményteli végkicsengéssel zárult, összekötő kapocsként nemcsak a közös, szörnyű múltat, hanem egy reményteli jövőt is felmutatva.

Vö. Györe Gabriella: Másnap-majális