 Sári Réka a Táncművészeti Főiskola gálaestjén. Fotó: Kanyó Béla |
Fürkésszük akárhogy is a Magyar Táncművészeti Főiskola gálaestjét, amely az évközi versenyek és kiskoncertek legsikeresebbjeiből nyújtott válogatást: itt is a hosszú ősz szakállú klasszikus balettek jól bevált dramaturgiája szerint zajlik minden. Jönnek a kicsik, a még kisebbek, majd a kicsiknél nagyobbak (III-tól a VIII. évfolyamig), az ő tudásszintjükön többé-kevésbé mívesre csiszolt kis műsorszámaikkal – s többségében vajon kitől is idéznének mástól, mint a halhatatlan nagy francia-orosz mestertől, Marius Petipától. Jönnek hát szép „libasorban” kicsinytől nagyig, leendő kartáncostól a leendő címzetes magántáncosig, hogy türelmes munkával előkészítsék a talajt a párás tekintettel várt nagy entreé-k, a végzősök divertissement-jei előtt: ácsolván a biztos talapzatot a csillagszületésekhez. És ez bizonyára így van jól, s vélhetően így is marad örökké.
Mindenesetre: teljes körű elismerésem és részvétem azoké, akik száz, százötven, ötszáz év múlva is a Giselle férfi variációján vagy A rosszul őrzött lány női szólóján csiszolják pengeélesre technikájukat; mert ugyan nyakig benne lesznek valamiben, amiben benne lenni kimagasló tánctudást és örök gyerekkort jelent, csakhogy le is maradnak arról, ami mégiscsak a művészet lényege kellene, hogy legyen: szót érteni a mával és reagálni arra, amiben élünk.
Feltehetőleg meg sem fordulna mindez a fejemben, ha azt látnám, hogy a balettutánpótlást leginkább benyelő Magyar Nemzeti Balettnek a romantikus-klasszikus hagyományápolás mellett számottevő, mértékadó modern programja is lenne. De nincs.
 Felméry Lili és Jellinek György a Rajmondában. Fotó: Kanyó Béla (A képek forrása: Táncművészeti Főiskola) |
Ugyanakkor tudomásul kell venni: a klasszikus balett – a mű árnyat adó bűvös leple alatt – mégiscsak a csillagszületésről, a sztárságról, a technika csillogtatásáról szól. S bizony: már itt, a „neveldében” is születnek csillagok. Az iskolapadtól épp búcsúzó, ám az Operaházban már diplomaosztás előtt címszerepet táncoló Felméry Lili példának okáért egészen káprázatos. Tizennyolc évesen Júliát táncolni Seregi László örökzöld Shakespeare-balettjében nem kis feladat – s teljesítmény. (Egy szintén „korán lett” Júlia, a kiváló Wolf Katalin huszonöt év után épp a napokban búcsúzott a szereptől. Bár hölgyek esetében titkolnom kéne a kort, a két Júlia között közel harminc év a korkülönbség.)
Felmérynek a nagykönyvben előírtak szerint dolgozik alá mindenki a gálaesten; s ő szerényen, de koncentráltan él is a felkínált lehetőséggel: technikája kifogástalan, tartása feszes. Bájos, hamvas színpadi jelenség. Az első részt kitöltő Glazunov-Petipa Rajmonda szvitben az évfolyamtárs Jellinek György partnereként orrhosszal előkelőbb és virágzóbb, mint az álom pas de deux-ben – a szintén kilencedikes – Majoros Balázs oldalán, ahol társa mintha már-már talán túlzott tisztelettel partnerolta volna őt. Jellinek egyébként is ideális alkatú, magabiztos, technikás táncos. Azt pedig, hogy emelésekkor még itt-ott megremeg a lába, tudjuk be a fejletlen izomzatnak. Majoros Balázs a szintén (ki)ragyogó Hangya Ritával párban táncolt Minkus-Petipa Don Quijote pas de deux-ben volt jobb, ugyan forgásainak tengelye időnként még ferde, de ez korrigálható.
 Balkányi Kitty és Vati Tamás A halál és a lányka című előadásban. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: Nemzeti Táncszínház) |
A siker nem maradt el: a Magyar Táncművészeti Főiskola gálaestje a kilencedik évfolyamosok diadalmenetét hozta. Felméry és Majoros – mint az évad legjobb végzős növendékei – a Magyar Táncművészek Szövetsége (MTSZ) által rendezett, s hagyományosan április 29-én, a Tánc Világnapján megtartott éves díjkiosztó gálán is szerepelt – Dózsa Imre nem éppen boszorkányos technikájú patetikus kettősével (Brahms: Poco Allegretto). Az MTSZ gáláról annyit érdemes tudni, hogy ekkor találnak gazdára a szövetség által adományozott életműdíjak, az évad legjobb alkotóinak járó elismerések, és itt hirdetik ki a Fülöp Viktor ösztöndíj nyerteseit is.
A gálaest nem kis pikantériája ugyanakkor, hogy a szövetségből mintegy két éve – a kortárs alkotók „tömeges” belépése miatt, illetve az általuk okozott „felhígulásra” hivatkozva – szélsebesen távozó Magyar Nemzeti Balett és Magyar Táncművészeti Főiskola volt és jelenlegi művészei éppúgy a kitüntettek között szerepeltek, mint a tényleges szövetségi tagok. Mindez az MTSZ részéről feltétlenül méltányos és bölcs gesztus, hogy a táncművészet összteljesítményét veszi figyelembe, viszont annál nehezebben magyarázható a másik oldal szemszögéből. Tüntetően távozni valahonnan, majd szemrebbenés nélkül elfogadni az onnan felkínált díjakat, tökéletesen konform kis hazánk gyomorforgató belügyeivel.
Miközben lássuk be: békésen megfér egymás mellett a Fesztivál Színház színpadán akár egyik, akár másik platformhoz tartozó művész, a néptánc ugyanúgy, mint a modern vagy a klasszikus balett, még ha a kiválasztott műsorrészletek nagyon vegyes képet mutatnak is – de hát ez már csak a gálaestek rákfenéje. A Bozsik Yvette dirigálta gálaest döcögősen üzemel és nyúlik, mint a rétestészta. A két kedvesen csetlő-botló konferanszié, Fullajtár Andrea és Szabó Győző közül az utóbbi próbálja ugyan békés delíriumában kissé erőltetett humorral oldani a légkört, hogy fészkelődés nélkül üljük végig az estét, de nem nagyon megy. Ez a rendezvény már csak ilyen: tipikus magyar szabvány.
 Labirintus. Fotó: Dusa Gábor |
A Bozsik Yvette Társulat tagjai egyébiránt igazán kitettek magukért: A halál és a lányka zárórészlete így, a darab egészéből kiemelve is finom, érzékeny húrokon játszik középpontban Vati Tamás és Balkányi Kitty lírai kettősével (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.), a Gombai Szabolcs koreografálta A férfi tánca pedig szemnek-szívnek továbbra is kellemes néptáncgroteszk, kellő iróniával és robbanékonysággal megfűszerezve. A Magyar Állami Népi Együttes Labirintusából előadott részlet (koreográfus: Mihályi Gábor és Kovács Gerzson Péter) ma is igazolja a darab kivételes összművészeti erejét, a kortárs szemlélet és az autentikus folklór számomra hibátlannak tűnő, egyedi házasítását, egy baj van csak vele, nehezen találja meg a közönségét: a néptánc szerelmeseinek túlságosan kortárs, a kortárstánc híveinek meg túlságosan népies (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.). Az 50 éves Pécsi Balett ünnepre delegált Szimbiózis című kettőse (koreográfus: Vincze Balázs és Nagy Írisz) csekély hozadékkal bíró jazzbalett; a tavaly életműdíjjal kitüntetett Fodor Antal tizennyolc szép szem lánykára erotizált sikkantgatásos „mozdulatművészeti” Bolerója tényleg jobb lett volna, ha koreográfiai gyakorlat marad a főiskola falain belül; a Győri Balett Chaplin-részletéről (az előadásról kritikánk itt olvasható – a szerk.) hozzávetőlegesen pedig csak annyit: a stílusparódiát vérprofi szinten űző Les Ballets Trockadero de Monte Carlo, becenevén Trocks vendégszereplése után ezen az ügyefogyottan bárgyú, a közönséget bölcsisek gyülekezetének néző, „riszálom így is, úgy is” szintű bohóckodáson én személy szerint nem tudok nevetni.
 Jónás Zsuzsa a Lunatikában. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Szóval, minőségre nézve volt itt minden, akár egy kirakodóvásárban: de – visszatérve a korábban elejtett gondolatmenethez – ahhoz kétség sem férhet, hogy az életműdíjasoknak például szekértábori hovatartozás nélkül, csupán össztánctársadalmi érdekből igencsak kijárt már a megbecsülés: név szerint Bretus Mária balettművésznek, az MTF főiskolai tanárának és Orosz Adél balettművész-táncpedagógusnak. És ha ehhez hozzávesszük a posztomusz életműdíjasokat (Berczik Sára mozdulatművészt, koreográfust táncpedagógust; Maácz László tánckritikust, a Táncművészet című folyóirat alapító-főszerkesztőjét, Rábai Miklós néptáncművész-koreográfust, a MÁNE művészeti vezetőjét és Szentpál Olga mozdulatművészt, koreográfust, táncpedagógust), elmondhatjuk, hogy a Táncszövetség az utókor nevében törlesztett valamennyit az adósságból.
Gazdára találtak az évad legjobbjainak kijáró szakmai díjak is; s miközben titkon azért nyilván itt is működik egyfajta rotációs elv, különösebb vitára nem adhat okot a díjazottak névsora. A Lábán-díjat nyert Lunatikával a figyelem fókuszába került Duda Éva lett az évad legjobb alkotója; Balássy Szilvia (Pécsi Balett) és Jónás Zsuzsa, a KET továbbképzés-vezetője az évad legjobb női, Czár Gergely (Szegedi Balett) és a szabadúszó Bora Gábor az évad legjobb férfi táncosa. Rajtuk kívül Hudi László, Szögi Csaba, Berger Gyula, Major Rita, Gergye Krisztián részesült különböző elismerésekben, míg a Fülöp Viktor ösztöndíjat tizenegyen vehették át.
Már csak egy személyes történet a végére: az egykori, Maácz László vezette régi Táncművészet még valódi szerkesztőségként működött, ahová bárki szakmabeli „hivatali időben” bármikor betérhetett; a szerzők is: akár atyai biztatásért, akár (persze nem önként) egy kis fejmosásra. Milyen jó is volt az! Ma, a kulturblogok és sugárhajtású virtuális szerkesztőségek korában ilyen műhelyek már alig vannak. Nagy kár.
Kapcsolódó cikkeinket a Táncfórum 2010 gyűjtőlapon olvashatják.