Parádés vendégjátéka, fogadtatása tehát túlmutat önmagán.

Örömmel kijelenthető, hogy Budapest olyan kulturális világváros, melyben létezik legkevesebb három Fesztivál Színház-teltháznyi ember, aki e kifinomult, kulturális utalásokban gazdag, frivol és okos szellemességen-szellemiségen önfeledten, sokat értőn tud nevetni. Aki érti, vagy legalábbis sejti, hogy az amerikai együttes (az egyszerűség kedvéért, a továbbiakban, közkeletű becenevén emlegetve: Trocks), ez a pazar paródiabrigád miért, mitől olyan nagyszerű. Hogy parádéjuk erejét, játékuk komikumát nem csupán az adja, hogy kimunkált testű férfiakat látunk önfeledten komédiázni balett-táncosnői szerelésben. Hogy az együttes műsora mit is karikíroz pompás precizitással, tökéletes műfaji ismerettel. Hogy mindez itt forró és értő ünneplésben részesül.

Les Ballets Trockadero de Monte Carlo

Az 1974-ben alakult együttes repertoárján a jelen állás szerint negyvenhárom tételt tart nyilván. Ezek között August Bournonville-től Martha Grahamig, Marius Petipától Isadora Duncanig a koreográfia klasszikusainak megannyi munkájából készült átirat – egy évszázad mesterművei. A Trocks gárdájában pompás táncosok sora, akiknek technikai felkészültsége az együttest „amúgy”, ebből a szempontból is a világ élvonalában tartja. Mert itt alapkövetelmény a képesség a méltó hozzányúlásra, az érzékelhető, pajzán humorral elegy tisztelet mellé rendelt, megkérdőjelezhetetlen felkészültség. A Trocks paródia-együttes, mely az elmúlt bő másfélszázad folyamatosan alakuló balett-irodalmának, moderntánc-gyöngyszemeinek elhivatott gondozója, népszerűsítője egyben. Folyamatos alakulást írok, hiszen közismert, hogyan süllyednek el a múltban hajdan ünnepelt mesterművek, hogyan tár fel áldozatos munkával egy-egy, a feledés homályába tűnt remeket valamely elhivatott, mai megszállott.

A Trocks en travesti együttesének története önmagában tündérmesébe illő: első, késő esti fellépéseiket az Off-Off Broadway padlásszínpadain tartották. E performanszokat fedezte fel Arlene Croce, a nagyhatású véleményformáló, tánc- és filmkritikus, aki a tekintélyes The New Yorker magazinban közölt komoly, figyelmet keltő esszét a bohém csapat pittoreszk művészetéről. Hamarosan berobbantak a legszélesebb szakmai köztudatba. A Peter Anastos, Natch Taylor és Antony Bassae alapította együttes létrejötte után néhány évvel már Európában turnézott, fergeteges sikerrel. Anastos, az alapító igazgató-vezető koreográfus pedig nem csupán szívügyével, a Trocksszal aratott hatalmas sikereket: színpadi művek és filmek koreográfusaként, szervezőként, színházi és operarendezőként, esszéistaként is komoly elismertségre tett szert: sokrétű tehetségét jól illusztrálja, hogy miközben számos közös projektben dolgozott együtt Mihail Barisnyikovval, remekművet alkotott az Addams Family-filmek koreográfusaként is. A budapesti vendégjáték bővérű humora és magas technikai tudásra alapozott gyöngyszeme, a Balanchine-paródia Go For Barocco ugyancsak az ő nevéhez fűződik.

Az Európában turnézó Trocks Budapestre bejáratott, igen ismert műsorszámokból álló programmal érkezett, méghozzá – az izlandi vulkánkitörés miatt – igen kalandos, két napig tartó, Madrid-Budapest buszút után. Háromszor játszott estjükön két, talán leghíresebb produkciójuk, A hattyúk tava 2. felvonásának átirata és a tizenöt éve az együttest erősítő, emblematikus arc (de micsoda arc!) Paul Ghiselin, azaz Ida Nevasayneva A hattyú halála-szólótánca is látható volt. (Itt jelezzük: a társulat táncosai a balett klasszika legnagyobbjait idéző művészneveken játszanak: az álnévhez, melyekből olykor több is akad, pazar humorral megírt pszeudo-életrajzok is társulnak – ezek a társulat honlapján is olvashatók).

Ghiselin, e girhes, sasorrú, pálcikalábú, negyvenkilenc éves táncos – az 1907-ben bemutatott eredeti Fokin-műhöz hasonlóan – nyúlfarknyi produkciója napjainkra közel olyan ismert, mint a minden idők leghíresebb balerinájának, Anna Pavlovának komponált, számára totális világhírt hozó eredeti. A csodálatos komédiás, aki ritka módon a kortársból érkezett a klasszikus balett világába, e csiklandó bravúrral áll őrt Mihail Fokin (azaz Michel Fokine) síremléke mellett, közel másfél évtizede. A mű öt percében – varázslatos technikai megoldással – folyamatosan, egyenletesen tollait hullató, elrajzolt arcú clown, aki újságcímlapok sokaságáról pillantott már le a nagyérdeműre, napjaink táncművészetének egyik legismertebb, halhatatlan produkcióját mutatta be az azt tombolva ünneplő magyar közönségnek.

Fotó: Sascha Vaughan (A képek forrása: Nemzeti Táncszínház)

A Trocks egy felvonásnyi A hattyúk tava-átirata alig marad el ismertségben a szólótól. Itt Ghiselin Von Rothbart, a gonosz varázsló szerepében tündököl: idegösszeomlás sújtotta, partvissal keresztezett papagájként ármánykodik Siegfried és Odette szerelmére törve. A műben remekül látszik a Trocks három útja. A tökéletes illúziókeltés, amikor a néző pár pillanat múlva már nem érzékeli, hogy a légies balerina, kinek pompás játékában gyönyörködik: férfi, akinek testét – egyébként egyikük esetében sem – formálja át műmell vagy hasonlók. A Fernando Medina Gallego (alias Svetlana Lofatkina, s nem a műsorban jelzett Lariska Dumbchenko alias Raffaele Mora) táncolta Odette légiessége, törékenysége bámulatos. A másik út a balett-férfi fanyar ábrázolata: férfinak öltözött nőnek öltözött férfiakat látunk: idétlen parókába bújt, bőven pirosítózott, pipogya kulissza-hímeket. Méltó megfelelőik a Go For Barocco NDK súlylökőnőnek öltöztetett, kétméteres vampjai. A harmadik irány a vérbő gegmeneké. Az elrontott emelés áldozataként a földre csapódó, vagy vastag keretes szemüvegben elénk libbenő, pajzán kacsintással prédára vadászó, vetélytársát lerúgó, eltakaró, „mintha véletlenül” elgáncsoló táncosok figurája. Bennük érhető tetten a balettet övező hatalmas anekdotakincs lecsapódása a konkrét játékban (ennek Trocks-apoteózisa a sajnos Budapesten most nem játszott Le Grand Pas de Quatre – Jules Perrot nyomán, naná), melyben a Grahn-Grisi-Cerrito-Taglioni halhatatlan balerina-négyesfogat imitátorai gyilkos hévvel rongálják egymás idegeit.

A meglepetésnek szánt pas de deux, a Grand Pas Classique (eredetije: Victor Gsovsky, 1956) két táncosa, Chase Johnsey és Claude Gamba tudása tökéletességével, virtuozitásával ejt rabul. Zárásként pedig a százhatvannégy esztendős Paquita átiratát látjuk, a repertoár egy másik fényes ékkövét, hat pompás variációval, szédületes humorral.