Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜGYES, BAJOS

Arany Maszk Fesztivál, Moszkva
2010. ápr. 26.
A moszkvai Arany Maszk Fesztiválon a Russian Case címet kapta a külföldi újságírók és fesztiválszervezők számára összeállított, tizenkilenc előadást felvonultató program. Az előadások három kivételével mind stúdió- és annál kisebb terekben jöttek létre. PAPP TÍMEA BESZÁMOLÓJA.

A három nagyszínpadi produkció három klasszikus: a Koldusopera (Moszkvai Művész Színház, rendező: Kirill Szerebennyikov), a Seneca, Anouilh szövegeiből és Joszif Brodszkij írásaival kiegészített Medea (MTYUZ, rendező: Kama Ginkas), valamint a(z itt részletesen nem tárgyalt) Ványa bácsi (Vahtangov Színház, rendező: Rimas Tuminas).

Koldusopera
Koldusopera
A Koldusopera nyilvánvaló választás, és ennek indoklásához nem kell komoly szociológiai fejtegetésekbe mennünk: elég a vulgárruszisztikai tudományra és az oligarchák uralta Oroszországról szóló hírekre gondolni. A színpadra épített üres térben, ami méreteinél fogva egykori garázs vagy akár rakétasiló is lehetne, a rendező a hétköznapokból ismerős arcokat és helyzeteket igyekszik megmutatni. Technikailag hibátlan a lebonyolítás, a színészek nagyszerűek és énekelni is tudnak, mi több, ahhoz, hogy valóban jól szóljanak Weill songjai, a játékba – brechti gesztusnak is értelmezhetően – bevon négy fiatal operaénekest. Zsigerivé azonban nem válik az előadás, az alkotói szándék szerint nem a rossz Moszkváját látjuk, hanem annak egy könnyen emészthetővé butított-szelídített változatát.
 
Medea
Medea
Kama Ginkas nagy visszatérő előadásában, a Medeában a férfi-nő problémát boncolgatja, és már témaválasztásában is a patriarchális orosz hagyományok ellen megy. A tér konkrét színpadi formákkal – homokos síkra nyúló mészkőlépcső – és absztrakt módon – medence – idézi a görög tájat, a színpadi megvalósítás pedig a szövegválasztáson túl oly módon törekszik megfosztani a mitologikus sallangoktól, ahogyan azt például a Katona József Színház előadásában Zsámbéki Gábor tette. A történet fő kérdése Ginkas számára az, ki akarta hamarabb elhagyni a másikat, kinél hűlt ki hamarabb a szerelem? Medea és Iaszón két egymásba fáradt ember: nem magukért, hanem a másikért felelősen próbálják megtalálni, hol rontották el. A válasznak azonban csak Iaszón számára van tétje a jövő szempontjából, hiszen ő a békétlen, építő és romboló energiákkal teli Medea után új asszonya mellett megnyugvást, egyszerű boldogságot talált, s ezt a harmóniát a praktikus férfi nem akarja elveszíteni. A legszebb pillanatok, a kitartott csöndek kettejük furcsa küzdelméről szólnak – kár, hogy ezeket a záró képekkel sikerül a szájbarágósan röhejes giccsbe fordítani. Az asszony demonstratíve elvágja a nagykéssel két műanyag baba fejét, majd átlátszó műanyag dobozban vízre bocsátja azokat, hogy utána buggyos aranynadrágban, mellénykében, pöndörödő félszoknyában, álarcban pulykának, pávának, tűzmadárnak egyként beillő, klimaxtól hibbant jelmezbálozóként repüljön fel kitárt karral – és a műszak segítségével – az égbe.
 
Jóval kisebb színpadon, de ugyanúgy a társadalmi-nemi szerepekhez tartozó klisék megfordításával operál Nyikolaj Koljada, aki ezúttal nem saját darabját rendezte meg saját jekatyerinburgi színházában, hanem A vágy villamosát. A zsebkendőnyinél nem sokkal nagyobb, többnyire szedett-vedett limlomokkal – és persze alkoholos üvegekkel – zsúfolt térben gyakran egyszerre tizenheten vannak a színen. Karnevált látunk, a társadalom peremére szorultak veszélyesen színes forgatagát. Alig férnek el egymástól és a tárgyaktól, mindez akár Blanche fullasztó élethelyzetének metaforája is lehetne. Indián tolldíszben, amerikai zászlóba öltözve, a Szabadság-szobor fejdíszében, túldíszített velencei maszkokban ugrál ütemesen hej-hej kiáltásokat skandálva a tömeg a rezesbanda skába hajló zenéjére, miközben a fehérben érkező Blanche a Lili Marleent dudorássza. 
 
A vágy villamosa
A vágy villamosa
A sztereotípiákkal ellentétben (de azért a szerepkorlátokon belül) ő jóval erősebb és stabilabb személyiség, mint Stanley, akit kisebbségi komplexusainak állandó, leginkább erőszakkal történő kompenzációja éltet. A nő diplomás, fojtott hangú, izgató, van melle, feneke, a férfi minden maszkulin vonástól megfosztott, csontos, beesett arcú, frusztrációtól lángoló tekintetű pasas, aki sem külsőleg, sem szellemileg nem ér fel hozzá, és az egyetlen vonzó férfit vagy nőt felmutatni sem tudó, egyéniségeket nem mutató társasághoz. A végzet működik: a múltja és démonai elől menekülő Blanche-ot hogyan is fogadhatná be egy, a maga szánalmas jelentéktelenségével tisztában levő, azt agresszióval kompenzáló csoport?
 
A náci Németország és a jelenkori Oroszország közti párhuzam felmutatása a Konsztantyin Bogomolov rendezte Osztrovszkij-darabnak, a Farkasok és bárányoknak célzott alapgesztusa, és bár az ötlet a dráma ismeretében második-harmadik hallásra még akár kivitelezhetőnek is tűnik, megmarad a fekete-fehér-piros színeket használó díszlet szintjén, kiegészítve némi szürke és egy kevés barna jelmezzel; az ortodox egyházzal szembeni erős fenntartás és cinizmus azonban jóval dominánsabb.
 
Bár a Drámai Művészet Iskolájának növendékei a wagneri összművészeteszményt célozva mutatták be Danyiil Harmsz műveire készült folk-liturgikus kórusoperájukat, és a rendezők megpróbálkoztak a műfajok közti átjárással, ennek ellenére mégis a szövegszínház került többségbe a Russian Case programjában. Széles körből merített a kiindulási alap: a már említett klasszikus dráma mellett volt még fiatal író vállaltan felolvasó-színházihoz közel álló formában előadott darabja, tunguz legenda bábjátékban elbeszélve, burját buddhista tanítás pszeudo-rituális keretek közé helyezve vagy Danyiil Harmsz-szöveg monodrámaként, orosz prózából jakut torokéneklésre váltva.
 
A fizikai színház határai felé lépkedőknél inkább a próbálkozást, mint az eredményt kell értékelnünk. A Munka címet viselő, Martin Forsberg által készített előadásban négy ötven-hatvan éves hölgy és négy húszas éveiben járó férfi táncos vett részt. Ha a svéd koreográfus végigviszi az ötletet, és erős kontrasztot teremt a decens hétköznapi ruhába öltözött hölgyek tevés-vevése és az egyébként remek táncosok mozdulatai között, izgalmas produkció jöhetett volna létre. Az Arany Maszk kísérleti előadás kategóriájában tavaly győzelmet arató Liquid Theatre egy iroda mindennapi zombiéletét próbálta bemutatni nagy igyekezettel, helyspecifikus törekvésekkel és rengeteg famentes másolópapírral. Ezt azonban élményszerűen a legjobb indulattal is csak egy, a mindennapi zombiéletét élő-dolgozó irodaházban happeningként tudom elképzelni, nem pedig olyan előadásként, amelyben a mozgás a kontakttánc-tanfolyam második-harmadik órájának szintjét éri el. 
 
A patt csak egy pillanatig tart. Fotó: Jekatyerina Cvetkova
A patt csak egy pillanatig tart. Fotó: Jekatyerina Cvetkova
Ezek után aligha meglepő, hogy a Russian Case legkiemelkedőbb színvonalú előadása a szövegre hagyatkozott. Mindaugas Karbauskis a moszkvai RAMT-ban rendezte meg Icchokas Meras alig ismert, magyarul 1968-ban Döntetlen, egy pillanatig címen megjelent, a vilniusi gettóban játszódó regényét. Meras zsidó származású litván író, aki a hetvenes években emigrált a Szovjetunióból Izraelbe. A történet egy sakkjátszma körül forog: egy fiatal fiú, Iszaak Lipman és a gettó egyik parancsnoka játszik egymással. A tét nagy, a gettóbeli gyerekek élete. Ha Iszaak nyer, meghal, de a gyerekek megmenekülnek. Ha veszít, ő megmenekül, a gyerekeket elviszik. Ha patt a játszma vége, a gyerekeknek és Iszaaknak sem esik baja.
 
Az adaptációt Karbauskis maga készítette, aki a szentimentalizmus és a melodráma csapdáit elkerülve humanista példázatot mesél el. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy árnyalatnyival talán terjengősebben, többet ugrálva oda-vissza az időben, de ez már igazán egyéni ízlés kérdése.) A színpad csupa dinamizmus, a jelenetek között fluidak az átmenetek – néha ezek könnyed tánclépésben történnek –, egy paróka, egy kifordított kabát, egy arrébb tett szék új helyzetet teremt, új viszonyokat idéz elő. A színpadi akció megáll, nyugvópontra ér, majd következik az események magyarázata, miközben a legnagyobb borzalmakat, erőszakot, megalázást, halált úgy képes áttételesen és meglepő szimbólumokkal, metaforákkal megjeleníteni a rendező és nyolc színésze, hogy nem a szánalom, még csak nem is a fájdalom, hanem az empátia lesz fontos. Happy end természetesen nincs, Iszaak ugyanis képtelen a kiegyezésre. Eléri a döntetlent, de Avram Lipman elveszti utolsó gyermekét is.
 
A Russian Case előadásait Jelena Kovalszkaja színikritikus, az Afisa című lap szerzője, az Orosz Művészeti Akadémia tanára, a fiadal drámaírók Ljubimovka fesztiváljának művészeti vezetője válogatta (l. a fesztivál hivatalos weboldalát itta szerk.). Válogatásának indoklásaképp pedig Voltaire-t citálja, s azonnal tagadja is a francia gondolkodót: az orosz színházak nézőterei ma nem a nemzetet reprezentálják, hiszen az orosz társadalom annyira töredezett és megosztott, hogy nincs előadás, ami mindenkit azonos módon érintene meg, ami mindenkihez egyaránt szólna. Hivatkozási pontja ehhez „proletár írónk, Makszim Gorkij”, és a minden embernek megvan a maga saját igazsága elve. A színpadi esettanulmányokból arra kapunk választ, honnan erednek a gyökerek, és mi van ma. De hogyan fognak élni ezután…?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek