Úgy esett, hogy a Titanicon a vad, erőszakos, az idegeket és a gyomrot is igénybe vevő filmekből mindig is jobb volt a felhozatal. Egy családi drámákat bemutató kollekció – gondolhatja a műsorfüzetet forgató néző – nagy valószínűséggel olyan filmeket tartalmaz, melyek alapja melodráma. Ha nem is műfaji filmek, a legközelebb a melodrámákhoz állnak ezek az alkotások, hiszen nem szólhat egy film száz percen át egy boldog családról és konfliktusmentes kapcsolatokról. A szekció címében említett családi kötelékek tehát vélhetően szakadnak, foszladoznak, és a konfliktus forrása rendre a harmóniát megbontó harmadik lesz, vagy egy félreértés. És tényleg: ha nem is a műfaj klasszikus szabályai szerint, de mégis melodrámákkal töltötték meg a szekciót a válogatók.

Tágra nyílt szemek

A versenyprogramból egyébként joggal kerülhetett volna át ide számos remek film, így a díjazott A bőrön is áthatol ugyanúgy, mint az álmodozásra hajlamos spanyol epilátornő éjszakai kalandja, az Asszony zongora nélkül, és különösen a félresikerült párterápiáról szóló Ésszerű megoldás. Ráadásul ezek mindegyike igényesebb és érdekesebb alkotás volt, mint az itt tárgyalt szekció legtöbbet méltatott alkotása, az izraeli Tágra nyílt szemek (Haim Tabakman rendezése).

Ha elmondom e film történetét, azonnal érthető lesz a „melodramatikus” bevezető: egy becsületes, jeruzsálemi haszid közösségben élő sakter felvesz az apjától örökölt boltjába egy segédet, egy gyönyörű tekintetű szép idegen férfit. Akiről szállingózni kezdenek a hírek, hogy a jesivából azért rúgták ki, mert az ördöggel cimborál. A két férfi egymásba szeret, de a közösség természetesen az útjukba áll, a bolt kirakatát betörik, Áront bojkottal fenyegetik meg, a városrészben plakátok hívják fel a hívek figyelmét arra, hogy a gonosz a szomszédban van. Áron nagyon helyes felesége, akinek szavát alig lehet venni, egyre szomorúbb lesz, a férje csak annyit tud egy este mondani, miután hazatér szeretője ágyából: „Ne hidd el, amit hallasz, az csak a fejedben van”. Áron, akit egyébként a közösség igaz embernek, vagyis caddiknak is titulál, egyre jobban belegabalyodik hazugságaiba, míg végül a rabbinak vallomást tesz: „Eddig halott voltam, csak most érzem, hogy élek”. Mégis részt vesz szerelme megkövezésében, végignézi, ahogy a férfit megverik, majd hazamegy, a felesége ölébe hajtja a fejét, és azt suttogja: „Védj meg engem, eluralkodott rajtam a gonosz”. A film utolsó jelenetében megmerítkezik abban a tóban, ahol szerelmével is együtt fürdött, de nem látjuk kiemelkedni többé. Hosszú percekig remeg a víz felszíne.

A történet minden perce olyannyira a klasszikus melodrámákat idézi – különösen Douglas Sirk bizonyos műveit –, hogy a nézőt nem tudja félrevezetni sem a sejtelmes zene (ami olykor nem több egy kitartott, elektronikusan gerjesztett hangnál), sem az egzotikusnak is mondható környezet: tulajdonképpen a haszid háttér nem válik hangsúlyossá. A közösség szabályait ismerők számára bír csak különös jelentőséggel, hogy a csábító férfi rágyújt egy kapu mögé húzódva, ahogy az is, hogy Áron a rabbival vitatkozva egy haszid mondásra utal: egy haszid csak akkor él (van ébren), ha haszid történeteket hallgat. Ennek a filmnek, ahogy a másik izraeli műnek is egyébként, a legfőbb erénye a színészi játék. Ez olykor annyira eszköztelen, hogy csak egy-egy visszatérő gesztusra korlátozódik: Áron például, ha zavarban van, nem tud mit mondani, a ciceszét (ruhája rojtját) sodorgatja.

Érzelmi pótlék

Az Érzelmi pótlék különös párterápiás módszerre építő – szintúgy klasszikus – melodráma. A magyarul besegítő terapeutás módszernek nevezett pszichoterápiás metódus hazánkban nem elfogadott, tulajdonképpen csak illegálisan gyakorolható, szemben Izraellel: lényege, hogy a terapeuta bevon a férfi – Izraelben általában férfiakat kezelnek így, Amerikában nőket – kezelésébe egy profi hölgyet, aki segít a félénk, vagy a nőknél sikertelen férfinak a gátlásait leküzdeni; többnyire és leggyakrabban azzal, hogy alkalmi szeretője lesz. A módszer persze azzal a veszéllyel jár, hogy a páciens erősen kötődni kezd gyakorlatvezetőjéhez. Akárcsak az Érzelmi pótlék főhőse, Eli, aki a koros, de rafinált Hagarnak – a beszélő név Ábrahám első feleségére utal – nem marad csak páciense. A kissé zavaros történet vonalait nehéz követni, Tali Shalom Ezer diplomafilmje nem mondható biztató kezdésnek. Az érdekes témát nem tudja a rendezőnő jól kibontani, nem képes karaktereit igazán érdekessé tenni.

Birtokviszony

Kiváló színészek szerepelnek a szekció egyik legjobb filmjében, a Birtokviszonyban is: a főszereplő a Betty Blue főszerepe révén sikeressé lett Beatrice Dalle, aki, bár nem vall jó modorra színésznők korát emlegetni, nem negyvenhatnak, hanem legalább hatvanöt évesnek tűnik. Egy szabados életvitelű, nagyétkű matematika professzor nagynénit alakít a filmben: unokaöccse rajong érte, valósággal csüng rajta. Délutánonként együtt sétálnak a parkokban, együtt ülnek a folyó partján. Amennyire szerelmesnek tűnik a fiú, Pierre, a film első harmadában, olyan szerelmes lesz a harmadik harmadban az alkohollal egyre kilátástalanabb küzdelmet folytató nagynéni, Nadia. „A korombeliekkel, a tizenhét évesekkel – mondja Pierre – unatkozom, csak akkor vagyok önmagam, ha veled lehetek.” Nadia egy osztrák gyógyintézetben igyekszik kilábalni a szerelemből és lemondani az italról – kevés sikerrel. Pierre meglátogatja és közös esti sétájuk során otthagyja a sötét erdőben a nőt. Dalle-ban van valami fenséges, egyáltalán nem hiteltelen annak ellenére, hogy túlságosan, már-már ijesztően hihető, hogy sokat iszik: Gödel nem-teljességi elvéről értekező nagyasszony ő. A fiú Nadia segítségével válik le szüleiről, találja meg önmagát, vállalja fel (homo)szexualitását. A film mesterkélt diszkó-jelenetében mintha egy Bosch-festmény elevenedne meg: egymásba csúszó alakok fénylenek fel, félmeztelen testek kúsznak egymásra.

Ez a film is arra döbbentett rá, hogy mennyire megváltozott az utóbbi időben, egyébként részben a dánok dogmájának is köszönhetően, a filmzene kezelése. Gyakran csak akkor hallható zene a filmben, ha maguk a szereplők hallgatnak zenét, vagy elmennek egy koncertre. Az atmoszférateremtéshez a rendezők zörejekre, tárgyak hangjaira, a természet hangjainak felerősítésére hagyatkoznak. Ahogy a hangok változása is meglepett, úgy az is, hogy az egykor merésznek ható témák mennyire elcsépeltek lettek: mekkora közhely ma egy olyan film, amelynek a főszereplője meleg.

St. Nick

Ahogy közhelyesnek hat egy olyan amerikai indie film is, amely a suburbiában, a külvárosokban senyvedők életét vagy a gyermekek sorsát mutatja be. A St. Nick olyan volt, mintha a filmnek csak a második felvonását forgatta volna le David Lowery: két kisgyermek beköltözik egy elég kies házba, ahol először csak a szemétből szedik ki a mindennapi betevőt, majd lopni kezdenek. Nem tudni, ki elől, miért menekülnek, miért nem térnek haza. Az utolsó jelenetek, ahol a beteg kislányt az anyukája gyengéden fürdeti, különösen zavarba ejtőek: miért nem tértek haza korábban, bántotta-e őket valaki? A film természetesen a kérdések filmje; éppen az az erőssége, ami a gyengéje is, vagyis hogy az egyre unottabban figyelő néző nem kap válaszokat.

Méhviasz

Akárcsak azok, akik becsábultak a Méhviaszra, erre a minden konfliktust nélkülöző mozgóképre. A film főszereplője egy ikerpár: sorsuk teljesen hétköznapi, még Jeannie-é is az, annak ellenére, hogy ő tolószékhez kötött. Jeannie kis turkálót vezet, és van egy kedves udvarlója. Vele, vagy a testvérével, esetleg üzlettársakkal beszélget, cseveg a filmben. A sok fesztiválon ünnepelt indie rendező Andrew Bujalski nem is törekedett arra, hogy épkézláb filmet produkáljon a rengeteg leforgatott anyagból. Nem attól rossz a film, hogy bármelyikünk napjából össze lehetne vágni egy ilyen filmet, hanem attól, hogy Bujalski szinte megátalkodottan hisz abban, hogy ez művészet: nem a látszatot, a fikciót mutatja meg, hanem a nyers valóságot. Ebben a formában mindez azonban csak annyira hat ránk, mintha azt néznénk a moziban, hogy a szomszéd hogyan és mit vásárolt a Tescóban. És ahogy azt a filmet is szívesen elhagynánk a sampon kiválasztása után, úgy ezt is: ha van a címnek értelme, akkor az az, hogy csak akkor ragaszkodunk e film megtekintéséhez, ha beleragadtunk, mint a méhviaszba. A hamis művészieskedés tette tönkre az orosz Búgócsigát is, egy szerencsétlen sorsú kislány történetét – mondanom sem kell talán, ez is melodráma volt.