 Kádas József és Krisztik Csaba |
Ám annak bizonyításához éppenséggel nem Godot-nak, hanem Horváth Csabának kellett eljönnie, hogy elhiggyük: a várakozás (nem-történése) nem csak eseménytelen semmittevés, filozofikus malmozás lehet, hanem akciódús, szimbolikus és absztrakt cselekvéssorozatokkal sűrűn teleszőtt, játékosan mozgalmas időtöltés is. Peckesen szembemenve a dráma játszási hagyományaival. Horváth rendezése úgy hű Becketthez, hogy keveset tart meg a szerző egzakt instrukciói közül, a szigorúan szerkesztett szöveghez viszont alig nyúl. Nem traktál átfogó újraértelmezési kísérlettel, hanem alulról építkezve, a szöveg és a mozgás egyenértékű, koherens viszonyából bont ki új jelentéstöbbletet.
Az előadás finoman aktualizál: az üres teret átszelő, felfestéssel jelzett becketti országút (díszlet: Milorad Krstić) mai, civilizált környezetet sejtet a távolból időnként felerősödő, majd elhalkuló autó- és motorzúgással. Az út a semmiből vezet a semmibe; rövidülésben, dupla záróvonallal a közepén. Sávot váltani, előzni szigorúan tilos. Merthogy itt szimbolikusan mindenki csak az előre kijelölt pályán haladhat, letérni róla lehetetlen, jóllehet elhagyatott országút ez a semmi közepén, nem jár erre egy lélek se. Olyannyira elhagyatott, hogy magányos „fa” (egy fentről lógó vastag mászókötél) vert gyökeret az úttest kellős közepén. A helyszín ilyen nüánszokon keresztül fordul át abszurdba, és emelkedik el finoman a szimbolikustól.
Az erre botorkáló Estragonnak és Vladimirnek azonban nincs hova „emelkednie”, ránézésre ugyanis igen egyszerű, földhöz ragadt figurák. Nem csavargók, nem az élet számkivetettjei, hanem kültelki srácok, akik életük javarészét az utcán eltöltve reggeltől napestig a bőrbogyót kergetik. A labda az identitásuk része: mindig kéz-, fej- és lábközelben van, sosincs nyugalomban. Dialógjaik a focilabdával együtt pattognak ide-oda. Falra fel, padlóra le – horzsolva, megütve, fájdalmat okozva a másiknak vagy bravúrosan passzolgatva, fejelgetve egymásnak. A szöveg pulzálása, lüktetése szinte tollba mondja a rendezőnek az olykor zsonglőrmutatványnak is beillő, megkoreografált mozgásakciók hosszúságát és ritmusát.
 Horváth Virgil, Kádas József, Andrássy Máté; elöl: Krisztik Csaba |
Vladimir és Estragon minden örömét, bánatát, lelkesedését, agresszióját a közös játékba fojtja. Ha dühösek, a labda (is) bánja. Ha boldogok: a labda csak száll, száll, száll egyiktől a másikig, és ha akarna, se tudna a földre esni. A játék valódi sorsközösséget teremt közöttük. S mivel a futball akkor élvezetes igazán, ha egyenlő erők küzdelmét hozza, mintha közöttük is működne egyfajta személyiségüket érintő kiegyenlítődés. Ugyan Estragon (Krisztik Csaba) az ösztönösebb, a bizonytalanabb, Vladimir (Kádas József) pedig a tudálékosabb, a fölényesebb figura, közel sincs olyan éles karakterbeli szakadék kettejük közt, mint ahogy ez Beckett szövegéből következne. Bár Estragon szorul gyámolításra, Vladimir mégsem uralkodik látványosan felette. S bár Vladimir a szélesebb látókörű, Estragon kérdései sokszor ésszerűbbnek tűnnek, mint a rájuk adott válaszok. Láthatóan kedvelik, csípik egymást. Összenőttek, összetartoznak. Olyanok, mint az igazi bajtársak a seregben: még a céltalanságuk is közös.
Játszanak és várakoznak. Játszva várakoznak. Pontosabban: számukra játék a várakozás. Ezért aztán lassan olyan színben kezd feltűnni a dolog, mintha jobban izgatná őket a labda gömbölyűsége, mint maga Godot. Vladimir mindig megpörgeti a focilabdát a mutatóujján, amikor Godot jövetelére figyelmezteti Estragont, aki erre, szinte legyintően, foghegyről csak annyit válaszol: persze. Persze – és már rúgják is tovább a bőrt. Az idő meg csak telik, szakadatlan, ahogy a föld nevű galaktikus focilabda forog sebesen a tengelye körül.
Godot-ra várni játék. Godot-ra várni rémesen izgalmas időtöltés. Ezt látva a néző már nem is szívesen játszik el a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Ha Godot mégiscsak megérkezne. Mert nem szeretné összetörve látni a baráti idillt, ha még annyira a pótcselekvés mókuskereke tartja is mozgásban. Ebből következően Vladimir és Estragon várakozásából nem érezni ki semmiféle metafizikai vágyakozást. Nem a megváltásra várnak ők, inkább csak egy emberre. Az is szöget üt az ember fejében, hogy ez az egész várakozás csak kitaláció, alibi, hogy együtt lehessenek. Hogy a közös játék öröme elterelje a figyelmüket minden másról.
 Blaskó Borbála és Kádas József |
És itt jön az elbizonytalanítás: a Fiú érkezése ugyanis rögvest a negyedik dimenziót vetíti elénk. A Fiút a táncosnő Blaskó Borbála alakítja, akinek alig pármondatos, jelentéktelennek tűnő szerepe dramaturgiai fordulópontként szolgál. Olyan, mint egy látomás. Végig spiccen tipeg, billeg, libeg, mint egy hattyú Csajkovszkij balettjéből, ruhája egy kis fekete bugyit és azúrkék spicc-cipőt leszámítva festett, felül zöld négyzetrácsos pólót, alul fekete, rövidszárú sztreccsnadrágot imitálva (jelmez: Benedek Mari); alakja légies, könnyed, cseppet sem evilági jelenség. Ha megdobják labdával, gyöngéden összerezzen, s mint egy repülni képtelen madár, „szárnyaival” aprókat verdesve riadtan arrébb szökken. Estragon még a játékba is bevonja. Először félénken reagál, majd egyre inkább felbátorodva a végén spiccből úgy megküldi a labdát, hogy beleremeg a fal.
Ki is hát e látomás, e rebbenékeny lidérc? Mert ha a nem-ember Godot szelíd angyala, a küldött, a hírnök, a jel, a megváltó, akkor Estragonnak és Vladimirnek jaj! Mert bár paroláztak vele, komolyabban nem vettek róla tudomást. Csak mulattatták az időt mindennapos játékuk kicsinyes trükkjeivel.
Pozzo és Lucky figurája áll legközelebb a becketti ikonográfiához, bár finom átírások itt is felfedezhetők. Pozzo (Andrássy Máté) nem félelmetes nagyságos úr, nem újgazdag, hanem lecsúszott dzsentri, kispolgár, aki nem is annyira nehezen felmérhető hatalmát akarja fényesíteni Estragon és Vladimir előtt, mint inkább a közelükbe férkőzni, a barátjukká, cinkosukká válni. Világosan mutatják ezt a közöttük zajló párbeszédek, jelenetek gyakran szándékosan túlcsinált, túlkomikázott, színpadias, helyzetgyakorlatszerű megnyilvánulásai. Pozzo régi szabású szürke öltönyt, alatta mellényt, fehér inget és szürke kalapot visel – hiába próbálja ügyeskedve elhitetni, minek is képzeli magát, lerí róla az átlagosság. Szerepjátéka átlátszó menekülés az ürességgel elől. Lucky (Horváth Virgil) olyan, mint egy eunuch. Feje frissen borotvált, hosszú fehér pólónak is beillő ujjatlan ruhája combközépig ér, első pillantásra nem is tudjuk, hogy nőt vagy férfit rejt az öltözet. Bőröndök helyett cekkert meg egy valóban súlyosnak tűnő, hosszú, fekete hálóba csomagolt gömb alakú nehezéket – béklyót – cipel, amit mindig körülményesen tesz le válláról a földre. Fehér pépet öklendezik fel, amikor Estragon és Vladimir labdát pattogtat a testéhez. Tekintete üveges, üres, érdektelen, járása totyogósan bizonytalan, mégsem az a súlyosan retardált véglény, inkább szánalomra méltó, mintsem riasztó alak, akit a megaláztatások sora már minden külső ingerrel szemben immúnissá tett.
A labda hol összeköti, hol elválasztja a szereplőket egymástól. Egyszer az önfeledt játék, másszor az agresszió, a leszámolás eszköze. Amikor Lucky végeláthatatlan monológjától a fiúk bepörögnek, revánsot véve Estragon korábbi megrugdalásáért: valóságosan, szinte fizikai fájdalmat okozva törlesztenek – a labdával földre rugdalják a közönyösen szónokló Lucky-t.
 Krisztik Csaba és Kádas József. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Egyébiránt a színdarabban szereplő díszletelemek, kellékek használata igen sajátos és változatos, ebből fakadóan pedig a humor, az irónia, az önreflexió legfőbb forrása. Van például fa (ami a kötél). Kötél viszont nincs (mert az a fa). Nincs például kötél Pozzó és Lucky betipegésekor Lucky nyakán, holott Vladimirék mutatják Pozzónak a (nem létező) kötél okozta (nem létező) horzsolást a szolga testén. Nincs kötél akkor sem, amikor Estragon a fába (azaz a kötélbe) kapaszkodva kérdezi Vladimirt, mivel kössék fel magukat kötél híján a fára. Van viszont kötél akkor, amikor Vladimir eljátssza a fából kötéllé „visszaalakuló” kötéllel a nyakán Estragonnal, miképp is ráncigálta Pozzó Lucky-t (nem létező) kötél végén a megérkezésükkor. Sárgarépa és fehérrépa nincs. Az ostor egy csettintés. Pozzó pedig úgy cigarettázik, hogy bal kézével rejtve nagyot szív a bagóból, majd jobbal tesz úgy, mintha dohányozna, miközben valódi füstöt fúj ki a száján.