A társadalomlélektan és a pszichoanalízis klasszikusai számára a huszadik század egyszerre jelentette a kutatásra érdemes témák lelőhelyét, létezésük és tudományos működésük temporális közegét, valamint azt a szinte áttekinthetetlen akadálypályát, amely mindkét diszciplína művelését időről-időre megnehezítette. Különösen Európának ezen középső tájékán, ahol a történelem, pontosabban az egyszer párthatározatokkal, másszor meg népirtással operáló politika oly gyakran billogozta ellenségeinek a tudattalan, a lelki fertőzések és együttes élmények kutatóit. S ahol mégis, dacára az említett gátló tényezőknek (vagy meglehet, éppen azoknak hála) megannyi búvárlásra érdemes és máig tanulságos tudósi életmű keletkezett.

Ezt a változatos terepet pásztázzák Erős Ferenc 2003 és 2007 között született lucidus tanulmányai. Ilyesformán a kötet nyitó, s egyszersmind címadó dolgozata (Trauma és történelem) a trauma fogalmának társadalomlélektani és vulgárpszichológiai közkedveltségét, térhódításának történelmi mozgatóit, s a gumifogalom státuszt kísérő terminológiai bizonytalanságokat vizsgálja. Míg a kötet második, A pszichoanalitikus képzelet alcímet viselő felét egy olyan tanulmány (Lélekgyógyászat a háború szolgálatában) indítja, amely a monarchiabéli pszichoanalitikusok katonaorvosi működését tárgyalja az első világháborúban. Ferenczi Sándorról és társairól írván azt a zavarba ejtő ellentmondást tárja elénk Erős kutatása, miszerint a katonaorvosi megbízatás, illetve a háborús neurózisok kezelése jócskán megnövelte a korai pszichoanalitikusok presztízsét, csakhogy működésük optimális esetben rövid úton visszajuttatta a lövészárokba a háborús traumára neurózissal reagáló bakákat.

Az Erős által megidézett ellentmondás, a humanizáló “szabadságtechnika” és a kiszolgáló “hatalomtechnika” oppozíciója több helyütt is felbukkan még a kötetben, azonban a tartalomjegyzék áttekintésénél célravezetőbbnek tetszik a kötet alkalmasint leginkább tanulságos, s leghosszabb tanulmányának körvonalazása. Ez nem más, mint a Mérei Ferenc szociálpszichológiai munkásságát elemző Élmény és hálózat című írás. Mérei emblematikus figurája volt a huszadik századi magyar értelmiségnek; vonzó személyisége, emberi integritása és tudósi kalibere egyaránt közremunkált abban a kivételes tiszteletben, amely alakját és életművét holta után is övezi.

Mérei Ferenc

Erős Ferenc Mérei szociálpszichológiai érdeklődését és munkásságát a legkülönfélébb tudományágak korai nagyságaira olyannyira jellemző szerephibridizáció aktusából eredezteti. Mint írja, “Mérei tevékenységében a gyakorlati szakember szerepe vegyült a radikális társadalmi reformer és az elméletalkotó tudós szerepével”, a marxista utópia a walloni gyakorlatias humanizmussal. Így fordult Mérei érdeklődése a II. világháborút követően az együttes élmény fogalma felé, hogy magyarázatot leljen arra: “…hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni, hogy a kulturális fejlődés adott fokán ember-mészárszékeket állítottak fel Európa közepén.” (Együttes élmény, 1947) Erős néhány kulcsszó segítségével felettébb elgondolkodtató módon kapcsolja össze Mérei kutatói munkálkodásának változó irányait, valamint 1945 utáni történelmünk évtizedeit: “a negyvenes évekről azt mondhatnánk: együttes élmény; az ötvenes évekről és a hatvanas évek első feléről: izoláció, depriváció. A hatvanas évek második felére, a hetvenes évekre talán a rejtett hálózat lenne a legjellemzőbb.”

Ugyancsak figyelemreméltó Mérei és Bibó István – alkati és műnembéli differenciákat felülíró – rokonérdeklődésének, párhuzamos gondolatkísérleteinek felvillantása. S ha egészen aktuális Mérei-ideát keresnénk, Erős Ferenc magvas áttekintése azt is kínál számunkra: az Együttes élmény egyik kulcsfogalmát, az utalást, az élményközösség anyanyelvét, mely még a lappangási periódusokban is elevenen tartja a legordasabb eszméket és indulatokat.