Erwin Schrott Don Giovanni szerepében

Az operaélet utolsó pár évtizedének egyik legjelentősebb és egyszersmind vitán felül legüdvösebb fejleménye a testi szépség és a szexuális vonzerő megjelenése a műfaj kulisszái között. Ha tán az ásatag közhelyek és megavasodott poénok kedvelői nem is vettek még tudomást a tényről, az opera egészében sosem volt, s ma már végképp nem a triplatokás behemótok, "az éneklő kövér hölgy" birodalma. Az attraktív emberek térhódítása persze a populáris kultúra beszüremléseként is jócskán értelmezhető, aminthogy nem nehéz felfedezni a bocsánatos bulvármozzanatot az énekesek körül kialakított újfajta sztárkultusz vagy éppenséggel az operai álompárok jelenségeiben.

A montevideói születésű basszbariton, Erwin Schrott kétségkívül a fent említett folyamatok egyik kiemelkedő reprezentánsa: szívdöglesztő felszíni struktúrája egy fotómodellnek is bízvást a dicsőségére válna, személyét a reális és a virtuális térben egyaránt sikítozós rajongás övezi, s mint Anna Netrebko párja a legirigyeltebb férfinak számít a szcénában. Első budapesti fellépése ilyesformán különleges élményt ígért, találkozást „az opera Marlon Brandójával”, aki ráadásul kiművelt és dús hangmatéria birtokosa, valamint tehetséges énekes színész. Sietünk leszögezni, Schrott nem okozott csalódást, a róla megfogalmazott, helyenként reklám ízű szlogenek nagyjából igaznak bizonyultak. Ám immár többedszerre az is kiderült, hogy az áriaest a legnehezebb műfajok egyike, ahol a hang szépsége, az imponáló és rokonszenves kiállás, a jól fejlett színészi készség, de még a sugárzó szexepil sem adhat ki csorbítatlan élményt, ha a formátum, a személyiség inherens nagysága hibádzik. Márpedig Schrott esetében e nagyságot nem éreztük, s ezen az amúgy kedves mórikálás, a bájgúnári szerep önironikus kezelése sem változtathatott.

Erwin Schrott

A basszbariton Don Giovanni szerenádjával lépett a pódiumra, s mit szépítsük, ez a szám a bemelegítés áldozatává vált. Nem mintha Schrott hangja még nem üzemelt volna tökéletesen, hiszen az érzékien gazdag vócsét már ekkor csodálhattuk, hanem mert az énekes a kóstolgatásra, a terem és a publikum kóstolgatására szánta első áriáját. Az öntetszelgéstől sem egészen ment’ Szerenád után, Leporello Regiszteráriája már jóval szerethetőbbnek mutatta Schrott figuráját, s az első részt záró kettősben, Adina és Dulcamara duettjében (Donizetti: Szerelmi bájital), melyben Auxiliadora Toledano volt a sztár partnere, az is végképp beigazolódott, hogy a vígoperai modor a Schrott számára legotthonosabb terep. E két számban igazi telivér komédiás manírok kerültek elénk, s a szerep lakályosságát az is érzékletessé tehette számunkra, hogy itt még Schrott egész estét kitöltő, pótcselekvéses jellegű, zakóját ki-begomboló mozdulatsora is látványosan megritkult.

Auxiliadora Toledano

A második rész legérdekesebb szakaszát a programot záró négy tangó jelentette, ahol Schrott nemcsak autenticitását bizonyíthatta, de sodró temperamentumát és macsó hitelét is. A túlhajtások itt méltányolhatónak tűntek, s különösen Pablo Ziegler Rojotango című számában valósággal elragadták a tangó műnemével kevéssé ismerős közönséget. Akárcsak a vígoperai számokban, úgy itt is nyilvánvalóvá vált a – nevezzük jobb híján így! – „új típusú” operasztár pódiumlétének kulcsmozzanata: a hallgatósághoz látványos gesztusokkal közeledő, a közönségtől feszült figyelem és áhítat helyett derűs szimpátiát kikövetelő üzemmód.

Az elegyes összeállítású áriaest vendége, a fellépés lehetőségét a tavalyi Operalia különdíja gyanánt elnyerő Auxiliadora Toledano a kettősökben jól tartotta az iramot Schrott elánjával, míg szólószámaiban, s különösen Amina áriájával (Bellini: Az alvajáró) énekkultúrájának biztató fejlődését igazolta. Az énekesek kíséretét, valamint a programba illesztett nyitányok, elő- és közjátékok középszerűségükben is élményszerű megszólaltatását a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara garantálta, az operakarmesteri erényeiről ismételten bizonyságot adó Pier Giorgio Morandi vezénylete alatt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. BaCi: Olcsó színház – Nagyszerű színház! 
Zöldi Gergely: Született Don Juan 
Végső Zoltán: A zseni és akit annak mondanak