Emma Kirkby

Magyarázatul  a kritikus felhozhatná, hogy azokat a szívének oly kedves lemezeket az előadók a nyolcvanas-kilencvenes években vették fel, a legjobb régizenés együttesekkel, és az azóta eltelt idő egyikük hangszalagjának sem tett jót. E két énekes szinte mindenkivel, aki a régizenés mozgalom előretörésében részt vállalt – legyen az együttes vagy kamarazenész – együtt muzsikált. Minden túlzás nélkül állítható, e mozgalom sikeréhez nem csak nagyban hozzájárultak, de élharcosai is voltak. Nekik is köszönhetően megváltozott a hangszeres játék stílusa, lezajlott a koncerttermekben is egy paradigmaváltás. Nem csak elfogadott lett a régizenés játékmód, de gyakorlatilag kiszorította a ma már avíttnak minősülő romantikus hagyományra épülő játékmódot. A régizenés mozgalom egyik sikerének titka, hogy helyreállította a zene élvezetének jogát. Ezért is hozott fel zenéket a gáláns kor mélyéről, azon időkből, mikor a zene a hedonistákat szolgálta, és élvezeti cikk volt. Vivaldi extázisba kívánta kergetni hallgatóit futamaival, Pergolesi érzéki gyönyört akart zenéjével kelteni.

Énekeseink, Emma Kirkby és Michael Chance, valamint a régizenés gárdák együttműködésének olyan gyümölcseit élvezhettük, mint Stephen Cloebury, John Eliot Gardiner és Andrew Parrott Bach Passió– és Kantáta-felvételei, melyek már nem olyan merevek és ünnepélyesek, mint a korábbi nagy német nevek, mondjuk Karajan vagy Klemperer felvételei. Csupa angol régizenészt soroltam fel, olyanokat, akiknek elméleti munkái is meghatározóak, nem csak felvételeik, olyanokat, akik nem nagy hanggal, nem nagy hangerővel rendelkező énekeseket kértek fel, hanem, ahogy Tallián Tibor kissé epésen megjegyezte, pacsirtamadárkákat.

Michael Chance

Két énekesünk operákban nemigen tűnik fel. Az angol énekesi hagyomány gyenge szálakkal kötődött csak a Donzellivel kezdődő nagy bel-canto modorhoz, az angol iskolákban kevesen énekeltek teli tüdőből, nagy garral. A college-ek kórusainak tagjai a Tallis után kijegecesedett énekesi stíl követői. Csak azért sem engednek be a kifejezés szépségét holmi hangerővel elfeledő talján bohémeket. Az angol muzsikusok iskolát teremtettek, és ennek az iskolának voltak legjelesebb oktatói az Uránia Nemzeti Filmszínházban fellépett énekesek. Méltatásuktól egy hozzájuk tulajdonképpen méltatlan koncert után sem tekinthetünk el. Félrevezető lenne csak arról értekezni, mennyire keveset tudtak megmutatni hangjuk és kifejezőerejük régi fényéből.

A nagyon fiatalon, huszonhat évesen elhunyt hatalmas operai és egyházzenei tálentum, Giovanni Battista Pergolesi és Vivaldi műveiből adott ízelítőt a Florilegium kamarazenekar, és a két énekes, a szoprán Emma Kirkby és a kontratenor Michael Chance. Már a nyitó Vivaldi-darabok sem voltak meggyőzőek. A mindössze egy tucat előadót számláló Florilegium nem tudott elég tömör, elég pergő Vivaldi-előadást produkálni, ennyi zenész mind a G-dúr Sinfoniához, mind a szép, de a nagy Vivaldi-művekhez azért nem mérhető jelentőségű Salve Reginához (RV. 617) kevés volt. Az együttes vonósai nem tudták eléggé szépre formálni a témákat, nem tudták azokat úgy játszani, mintha dallamokat énekelnének. Ennek az oka az lehetett, hogy túl röviden játszották a hangokat, túlságosan elválasztották azokat, minden ütem végén túl hosszú ideig álltak meg; baj volt a kötésekkel is.

A kiadott programtól eltérően elsőként elhangzó G-dúr fuvolaverseny is hasonló okok miatt nem volt elég meggyőző, még azt is kétségessé tette a Florilegium előadása, hogy érdemes volt elővenni ezt a Pergolesi-művet. Az együttes vezetője, Ashley Solomon gyönyörűen fuvolázott, de együttese az első és a második D-dúr versenyműnél is hamisan szólt, a hangszerek elhangolódtak. 

Florilegium

Emma Kirkby Vivaldi F-dúr Salve Regináját nagy kifejezőerővel énekelte, de kissé halványan. Egy picikét mintha várakozáson alul teljesítene, gondoltam; az angol énekesekre jellemzően visszafogottan, szépen formálva, gyönyörű figurákat énekelve, de mégis túl hűvösen. A megfogalmazás persze hozzá méltóan enyhe: ez az understatement előadói stílus nem igazán illik Vivaldihoz. És aki hallotta már Dame Emma Kirkbyvel az In turbata mare iratot, az tudhatja, a vörös helyett most éppen szőkés hölgy valaha tudott a legszenvedélyesebb, a legviharosabb, a leglenyűgözőbb lenni. Most elsősorban a biztonságra törekedve, a hang halványulását, kopását fedve énekelt. De még így is – majdnem – tökéletesen.

Michael Chance Pergolesi f-moll Salve Reginájában csatlakozott hozzá. Szólamát mélyebbre diszponálta, a hangja nagyon bizonytalan volt, csak a felsőbb regiszterekben nyílt ki, de itt is elég vékonynak tűnt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az együttes és Chance bizonytalan belépései, hangjának ingadozása, a teremnek köszönhető: sem az énekesek, sem a zenészek, nem hallják vissza, mit játszanak, nincs kontrolljuk a játékuk felett, az Uránia tehetség-gyilkos akusztikája meglepte őket. 

Csak a főműsorszámnak, az est koronájának számító Stabat Materben találtak az énekesek magukra. Az f-moll első tétel lassú áramlását a hangok indokolatlan széthúzása-elválasztása miatt nem játszotta az együttes elég fájdalmasan. De a következő tételekben, különösen a duettekben, már megmutatkozott, hogy miért éppen e vékony hanggal rendelkező énekesek lehettek a kilencvenes évek sztárjai.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Kovács Sándor: Emma titka 
Matheika Gábor: Simogató szellő