A Berlini Filharmonikusok Hegedűsei / Uránia Nemzeti Filmszínház, BTF 2010
2010.04.11.

Különös, igazán különös formáció ez A Berlini Filharmonikusok Hegedűsei. A szórólap szerint hegedűikkel teljes értékű hangzás létrehozására törekszenek, „hiszen kizárólag a zongora közreműködését veszik néha igénybe”. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A szégyenlős „néha” ezúttal az összes meghirdetett műsorszámot jelentette. 

A műsoruk szükségszerűen vegyes volt – sokszínűnek is nevezhetjük –, emellett alapvetően szórakoztató vagy könnyed hangvételű, sok tánctétellel. Mindezzel igazán nem lenne semmi baj; nagyobb probléma, hogy nincs az a hegedűkre készült zenekari átirat – legyen szó vonós vagy teljes szimfonikus zenekarról –, amelynek a hangzása ne volna fényévnyi távolságra az eredetitől, akár társul zongora a hegedűkhöz, akár nem. A hangversenyen elfogadhatóan kevés eredeti kompozíció szólt, továbbá azok, amelyek tulajdonképpen két hegedűre és zongorára íródtak. A műsor jó része elképzelhető lett volna szalonzenekari előadásban is; s bizony időnként sóvárogtam egy színvonalas szalonzenekar jóval színesebb, kiegyensúlyozottabb hangzása iránt…

A Berlini Filharmonikusok Hegedűsei. A kép forrása: violins-ensemble.de
A Berlini Filharmonikusok Hegedűsei (Forrás: violins-ensemble.de)
A program a kályhától, azaz Vivalditól indult, mégpedig a L’Estro armonico legnagyobb slágerével, a két hegedűs a-moll concertóval. A kezdőszám nem bizonyult jó választásnak, két okból sem. Az egyik, hogy itt két ormótlanság találkozott: a zenekari szövet hegedű-regiszterbe vékonyítása, illetve a zongora alapú barokk hangzáskép (ez sokkal bizarrabb annál, mint amikor egy barokk versenymű szólóját játsszák modern zongorán). A másik, hogy ezen az áttetsző anyagon bizony könnyen megítélhető volt, hogy az együttes hangzása csak majdnem homogén, s hogy itt-ott a szinkronitással is baj van. Gyorsan hozzáteszem, hogy a koncertmester, továbbá a rajta kívül legtöbbet szólózó kollégája (nevek nem állnak rendelkezésemre) kitűnő hegedűsként mutatkozott be.

A koncert első felében hallhattuk még Herbert Baumann Concertinójának (egy szocialista realista derűvel átitatott szórakoztató zenei terméknek) az ősbemutatóját, majd egy Spanyol szvit című kompilációt spanyol szerzők és Ravel tánctételeiből. Utóbbi tételei között adódott hangulatos darab (Sarasate: Romanza andaluza), elsőrangú zene, amelyet azonban kár volt elszakítani kolosszális eredeti hangszereléstől (Ravel: Habanera), valamint sziruposabb tételek. Az előadókról kialakult képünk csak megerősödött: egy-egy kitűnő szólista, rutinos együttzenélés, ugyanakkor az ilyen kis létszámú, kényes hangszerösszeállítás által megkövetelt teljes koncentráció és igazán csiszolt hangzás hiánya.

A második félidő Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitányának meglehetősen gyenge, de lendületesen előadott átiratával indult. Klaus Sonnenburg ezt követő háromtételes Szvitjéből a harmadik, Dance Infernal elnevezésű tétel volt érdekfeszítőbb, és itt a szerző a hangszerösszeállítás adottságait is ügyesen használta ki. A hátralévő három szám bizonyult a hangverseny legélvezetesebb részének. Max Bruch Tavaszi dala és Sosztakovics – nagyobbrészt tánctételekből álló – Hat darabja két hegedűre íródott zongorakísérettel, s egyrészt ezért a műsor nagy részénél jóval anyagszerűbben hangzott, másrészt a könnyen felfogható stílust zenei minőséggel párosították. Különösen a Sosztakovics-sorozat egy-két tétele bűvölt el szellemességével, illetve a szordínós Elégia esetében, őszinte lírájával.

Tulajdonképpen sajnáltuk a záró szám, Johann Strauss Denevér-nyitánya „igazi” hangszerelését is, de örültünk annak, hogy legalább búcsúzóul nagy zenét hallunk, helyenként igazán szép pillanatokkal. Ez is valami.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Metz Katalin: Örökzöld örökzöld hátán - de minek? 

Szerző: Malina János
Időpont:  2010. március 31.,  Helyszín:  Uránia Nemzeti Filmszínház