Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KOCITUSZ ÉS KOITUSZ

Az Il Giardino Armonico koncertje / MűPa, BTF 2010
2010. ápr. 8.
A régi zenés mozgalom amolyan rockerének számító olasz gárda a keresztre feszítés napján adta elő Händel La resurrezione (A feltámadás) című ifjúkori oratóriumát. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Mivel az alapvetően világi ihletésű produkció hatalmas sikert aratott, kézenfekvő a következtetés, hogy aligha akadt fenn bárki is e teológiai furcsaságon. 

Az úgynevezett historikus előadást előtérbe állító régi zenés mozgalom beindulása előtt, azaz nagyjából az ötvenes évek közepéig Johann Sebastian Bach mellett csak alkalomszerűen említődött Händel neve. Amikor Adorno többször is leszögezte, hogy a szakértő azért persze tudja, hogy Händel mégsem Bach, akkor nemcsak a szakértő tudta, hogy miről beszél. Azóta radikálisan megváltozott a helyzet. A régi zenei repertoár hallatlan kibővülése, a klasszikus-romantikus előadói praxis részleges háttérbe vonulása valamint az operajátszás megújulása miatt Händel sokak fülében már nagyon is egy lapon említhető Bachhal. És mivel a posztmodern világállapot esztétikájában a képek szerepe csak a barokk korban tapasztalható mértéket öltött, Händelnek a szó minden értelmében látványos művészete igen kedvező befogadói állapotokra lelt.

Il Giardino Armonico
Il Giardino Armonico

Romain Rolland egyébként érdektelen Händel-monográfiájában van egy idézet a jeles tudós, Alfred Heuss tollából, amely megvilágító erejű lehet, ha a mai világhelyzet szerint értelmezzük. Így szól Benedek Marcell fordításában: „Egyetlen mesternek sincs olyan nagy szüksége arra, hogy előadják és jól adják elő, mint Händelnek. J. S. Bachot otthon is tanulmányozhatja az ember, s nagyobb élvezete telhetik benne, mint egy jó hangversenyben.  Aki sohasem hallotta Händelt jó előadásban, alig sejtheti, hogy kicsoda.” Hát igen, a spirituális Bach mellett (aki ráadásul nem hagyott ránk operát) Händel olykor szinte filmzene-szerző, aki hallatlan szakmai tudását a könnyzacskók megtámadására használta; 1708-ban Itáliában írt és Rómában bemutatott oratóriumában pedig egyenesen a keresztre feszítés és a feltámadás véres-bús sztoriját állította látvány-zeneszerzése központi kirakatába. És mivel tényleg nagyszerű előadásban hangzott el, a hatás is ennek megfelelő volt. 

Persze nehéz eltekinteni Carlo Sigismondo Capesce szövegének rémes giccsességétől, ahol a szenvedés kéjei förtelmesen ízléstelen képekben kulminálnak. Itt Mária Magdolna arra kéri az égieket, hogy ne engedjék aludni, nehogy akkor alkalma legyen elfeledkezni Jézusa szenvedéseiről, mások a kedves szögekről vagy egyenesen az édes keresztről beszélnek, és ebben a hangulatban az itt Kocitusz néven emlegetett Pokol talán nem csak e sorok írójában idézte fel a koitusz hangalakját. Gyönyör és gyötrelem valami példátlanul szemérmetlen egyesülése ez, ugyanakkor természetesen barokk toposz, vagyis nagyon is megszokottnak nevezhető az akkori kor ízlése szerint.

Giovanni Antonini
Giovanni Antonini

Hála az égnek az Il Giardino Armonico együttese Giovanni Antonini fantasztikusan eleven és ihletett dirigálásával nem ment el a végletekig, és noha szerfölött intenzíven és plasztikusan muzsikáltak, megmaradtak a jó ízlés határain belül. Ráadásul az első részben – ebben a kontextusban azt kell mondani, hogy szerencsére! – elég sokat hibáztak, és ez ugyancsak ellene hatott a túlzottan szélesvásznú interpretációnak.  

Lenyűgöző énekes csapat lépett színpadra. Tudjuk, az oratórium bemutatása idején az opera tiltott műfajnak számított Rómában, és magas egyházi helyről meg is érkezett a feddés, miszerint a La resurrezione voltaképpen burkolt opera. A szereplők és a karmester ezt a vonást emelték ki, anélkül hogy erőltették vagy túlhangsúlyozták volna. Felejthetetlen volt az Angyal (María Espada) és Lucifer (Luca Pisaroni) örökös vitája, mely néha a legvérbelibb olasz piaci veszekedést idézte. Persze azért mégsem opera ez, ahhoz hiányoznak az emberi sorsok, az összecsapások, a konfliktusok, hogy egy elavult szóval éljünk. Hiányoznak az emberek. Az égiek, vagyis az Angyal és az Ördög harcát leszámítva, itt minden ember egyet akar: gyászolni és siratni Jézust, majd örvendezni feltámadásának és a Megváltás nagy művének.  E téren valóságos versengés alakult ki a fellépő alakok között, de ez nem dráma, hiszen a tétje nullás és már előre pontosan belátható. A legmeggyőzőbb alakítást a Mária Magdelánát adó Roberta Invernizzi nyújtotta, csodálatosan lágy és hajlékony hang, piánói eszményi szépségűek, koloratúrája roppant virtuóz, muzikalitását alázatosan állítja egy alak megformálásnak szolgálatába. Kisebb hangképzési hibáktól eltekintve, megkapó és hiteles volt János kisebb szerepében Jeremy Ovenden, valamint a Kleofást éneklő Marina de Liso.

Egyszóval remek koncert volt, nem megrázó és katartikus, de amolyan üde, frissítő alapérzületű jelenség. És ez már jól jött ezen a korábbiakhoz sajnos nemigen mérhető színvonalú idei Fesztiválon.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Kolozsi László: Fel! Támadunk 
Johanna: Fellobbant, megdöbbent… 
Mikes Éva: A feltámadás 
Péteri Lóránt: Böjti gyönyörök 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek