Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus / LOW
2008.03.13.

Déry Tibor híres novellájának címénél aligha akad plasztikusabb jellemzés arra a produkcióra, amelyet Ton Koopman az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus élén bemutatott a LOW Fesztivál záróestjén. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

És ez a „jókedv és buzgalom” jellemezheti Georg Philipp Telemann (1681-1767) pályáját is, aki fölényes derűvel élte végig élete majdnem kilencven évét, és komponálta meg mintegy 3 ezer művét a zene szinte minden műfajában. A maga korában Telemann kétségkívül a szellemfejedelmek közé számított, akit ilyesféle hódoló versekkel udvaroltak meg: „De ki az a szellem, aki a legkönnyebben sikló tollal /szent tűzzel telve, a csodálkozó templomot elbűvöli? / Telemann, csakis Te, a szent hangművészet atyja!” Mindamellett életműve fokozatosan kiszorult a repertoárból, és 1945 előtt aligha lett volna elképzelhető, hogy egy hatalmas hangversenyteremben egy egész estét áldozzanak művészetének, miként azt Ton Koopman és nagyszerű gárdája tette. (Hogy az NDK-ban, különösen szülővárosában, Magdeburgban miért és hogyan ünnepelték Telemannt, az inkább az ideológiatörténet, semmit a zenetörténet lapjaira tartozik.)

Georg Philipp Telemann
Georg Philipp Telemann
Telemann a romantika kora óta rossz hírbe került, legkivált azért, mert állandóan Bachhal állították szembe, mi több, kijátszották egymás ellen a két zeneszerzőt. Mára világos, hogy teljesen alaptalanul. Telemann ugyanis nem vetélytársa, hanem inkább ajánló támogatója volt a híres 1723-as lipcsei kántorválasztáson, melyet ő nyert meg, de mivel Hamburgból minden tekintetben jobb szerződést kapott, lemondott róla, és ezzel megnyitotta Bach számára a pályát. Másrészt: Telemann tökéletesen másfajta művészetet képviselt, ezért szembeállításuk sok tekintetben értelmetlen; Bach zenéjét a korszak elismert esztétái nehéznek, természetellenesnek, görcsösen túlbonyolítottnak tartották, míg Telemannt sima szavú, és ismét azt kell mondani, derűs művészként ünnepelték, mint egy újabb kor, a jobb szó híján preklasszikusnak nevezhető éra világiasabb ízlésének markáns és termékeny képviselőjét.

Mindeme benyomásokat a hangverseny csak megerősítette. Koopman tökéletesen elfogulatlanul, felvilágosult kézzel, okos mosollyal és minden metafizikai köldöknézéstől, valamint „régi zenés” dogmatizmustól mentesen vezette elő a két művet, a Donnerode illetve Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus című kantátákat. Az első, egy nagyjából negyven perces világi kantáta tökéletesen mutatja Telemann kissé naiv hangfestő művészetét, világszemlélete kedves korlátozottságát, zeneszerzői tudása alaposságát. A hangfestés miatt a kortárs kritikusok egy része kárhoztatta is a mestert; mai füllel ez korántsem zavaró, inkább elnéző mosolyra késztet. A zenekar nagy igyekezettel és szakértelemmel állította elő a különféle mennydörgéseket, szélfúvásokat, a felkorbácsolt tenger hangjait; mintha egy késő-barokk, preklasszikus Debussyt hallottunk volna. Egy ívbe összefogott, egy pillanatra sem unalmas interpretáció volt, és a szünetben azzal a tudattal vonulhattunk ki a teremből, hogy bizony Telemann valóban kismester volt, de azok közül a nagyobbak egyike.

Az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus
Az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus

A második részben már egy Bachhal kissé jogosan versenyeztethető darabra került sor, hiszen Jézus mennybemenetelének történetéről ugyan kinek ne jutna eszébe a két hatalmas passió? (Maga Telemann mintegy negyven passiót írt, ám ezek nagy része feltehetően elveszett.) És ekkor derült ki a napnál fényesebben, mennyire más a hamburgi mester művészete. A Bachot fémjelző eljárásoknak, gazdag polifóniának, korálnak, nagy kórustételeknek, azaz turbáknak szinte nyomát se hallhattuk, a drámaiság és a filozofikus reflexió is hiányzott, inkább egyfajta merev opera volt az, amelyet Telemann komponált a fent már idézett költő, Friedrich Wilhelm Zachariae szövegkönyvére. Koopman fáradhatatlan buzgalommal, egy elegáns és kissé megszállott múzeumigazgató szenvedélyével vezette végig a hallgatóságot ezen a nagyjából egy óra alatt bejárható zenei termen, miközben egyre-másra rángatta elő a mű nemesen beporosodott fiókjaiból a nem túl szemkápráztató, de mindenképpen figyelemre méltó apró kincseket. Telemann a Krisztust szinte világi hősként dicsőítő műben olykor többnek mutatkozott a kismesterek nagymesterénél, fejet hajthattunk makulátlan ízlése, arányérzéke, mértéktartása előtt. Az énekesek (Bettina Pahn, Francine van der Heijden, Bogna Bartosz, Tilman Lichdi, Klaus Mertens, Ekkehard Abele) közül senki nem teljesített kimagaslóan, de mindenki elhivatottan dolgozott, iskolázottan, jókedvvel, szívörömmel. Világosan érezhettük, mennyi munka van e teljesítmény mögött, mennyi ügyszeretet, mennyi hivatástudat. Szóval, jókedv és buzgalom.

Kapcsolódó cikkünk:

LOW HOLLAND-FLAMAND KULTFESZT 2008

Szerző: Csont András
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
LOW Holland-Flamand Kultfeszt megvalósítására (2007)