És ez a „jókedv és buzgalom” jellemezheti Georg Philipp Telemann (1681-1767) pályáját is, aki fölényes derűvel élte végig élete majdnem kilencven évét, és komponálta meg mintegy 3 ezer művét a zene szinte minden műfajában. A maga korában Telemann kétségkívül a szellemfejedelmek közé számított, akit ilyesféle hódoló versekkel udvaroltak meg: „De ki az a szellem, aki a legkönnyebben sikló tollal /szent tűzzel telve, a csodálkozó templomot elbűvöli? / Telemann, csakis Te, a szent hangművészet atyja!” Mindamellett életműve fokozatosan kiszorult a repertoárból, és 1945 előtt aligha lett volna elképzelhető, hogy egy hatalmas hangversenyteremben egy egész estét áldozzanak művészetének, miként azt Ton Koopman és nagyszerű gárdája tette. (Hogy az NDK-ban, különösen szülővárosában, Magdeburgban miért és hogyan ünnepelték Telemannt, az inkább az ideológiatörténet, semmit a zenetörténet lapjaira tartozik.)
 Georg Philipp Telemann |
Telemann a romantika kora óta rossz hírbe került, legkivált azért, mert állandóan Bachhal állították szembe, mi több, kijátszották egymás ellen a két zeneszerzőt. Mára világos, hogy teljesen alaptalanul. Telemann ugyanis nem vetélytársa, hanem inkább ajánló támogatója volt a híres 1723-as lipcsei kántorválasztáson, melyet ő nyert meg, de mivel Hamburgból minden tekintetben jobb szerződést kapott, lemondott róla, és ezzel megnyitotta Bach számára a pályát. Másrészt: Telemann tökéletesen másfajta művészetet képviselt, ezért szembeállításuk sok tekintetben értelmetlen; Bach zenéjét a korszak elismert esztétái nehéznek, természetellenesnek, görcsösen túlbonyolítottnak tartották, míg Telemannt sima szavú, és ismét azt kell mondani, derűs művészként ünnepelték, mint egy újabb kor, a jobb szó híján preklasszikusnak nevezhető éra világiasabb ízlésének markáns és termékeny képviselőjét.
Mindeme benyomásokat a hangverseny csak megerősítette. Koopman tökéletesen elfogulatlanul, felvilágosult kézzel, okos mosollyal és minden metafizikai köldöknézéstől, valamint „régi zenés” dogmatizmustól mentesen vezette elő a két művet, a Donnerode illetve Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus című kantátákat. Az első, egy nagyjából negyven perces világi kantáta tökéletesen mutatja Telemann kissé naiv hangfestő művészetét, világszemlélete kedves korlátozottságát, zeneszerzői tudása alaposságát. A hangfestés miatt a kortárs kritikusok egy része kárhoztatta is a mestert; mai füllel ez korántsem zavaró, inkább elnéző mosolyra késztet. A zenekar nagy igyekezettel és szakértelemmel állította elő a különféle mennydörgéseket, szélfúvásokat, a felkorbácsolt tenger hangjait; mintha egy késő-barokk, preklasszikus Debussyt hallottunk volna. Egy ívbe összefogott, egy pillanatra sem unalmas interpretáció volt, és a szünetben azzal a tudattal vonulhattunk ki a teremből, hogy bizony Telemann valóban kismester volt, de azok közül a nagyobbak egyike.
 Az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus |
Kapcsolódó cikkünk: