Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SAJÁT TOLLAKKAL ÉKESKEDNI

Balogh Rodrigó: Tollfosztás / Thália Színház, BTF 2010, POSZT 2011
2010. ápr. 6.
A Tollfosztás című darab ősbemutatója a tavaszi fesztivál szempontjából a legérdekesebb, az ország jelenlegi mentális állapotát tekintve pedig a legneuralgikusabb groteszk játéka volt. SISSO ÍRÁSA.

Gyűlölködő társadalmunk ébresztőórája a görög tragédiák kórusait, a nagymamák meséit és a keserű bohóctréfákat egyaránt idéző előadás. 

Öt fiatal játssza illetve mondja el a történetet, amelyet írt és rendezett is Balogh Rodrigó. Történet a gyerekkorról, mások másképp megélt gyerekkoráról, rosszabbik énünkről, a kollektív lelkiismeretünkről, de a tükör nem bántó, hanem kegyes és méltóságos. Öt fiatal megszökik egy cigánygyerekeknek szervezett nyári táborból, útközben a felnőtt külvilág felől csupa elutasítás és sztereotípia-gyártás, vagyis bántás, agresszió éri őket, amit már fel sem vesznek, inkább mesélnek egymásnak magukról és a családjaikról mágikus és napjaink tragikus történéseire is utaló, rémes történeteket. Aztán furcsa módon visszakerülnek a táborba, „foglyok” maradnak, mintha csak álom lett volna az egész.

Jelenetkép. A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Jelenetkép. A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál

Négyen végig egy-egy függőágyból készült hintában ülnek („hagyjál lógva”), egyikük pedig egy feketére festett járóka-ketrecben monologizál. Játékuk minimális, nem egymással beszélnek, hanem folyton kifelé. A nézők felé kommunikálnak, és csak felmutatással, gesztusokkal jelzik, ha egy másik személy áll velük szemben. Nem hivatásos színészek, fiatalok, sőt gyerekek, amatőr előadók, de amatőrizmusuk „pusztán” abban mutatkozik meg, hogy képzetlen a beszédük, sőt némelyikük hadar, de érdekes módon a történetek ereje és az előadók szuggesztív jelenléte miatt ez a tény elhanyagolhatóvá válik, s mintha a beszédproblémák a színpadot tennék életszerűbbé.

Erősíti ezt, hogy a Szotyit alakító Oláh Edmond beat-box kunsztokkal kíséri az előadást, szájjal keltett zörejekkel adja a történetek alá a ritmust. A létező „utcai” műfaj játékba hozásától kétszeresen nehéz a dolga, mert egy komplett lemezjátszó szettet kell utánoznia, az éneket és a hanghatásokat is. A beat-box nyelvi szerepet is kap a darab során, beépül a szövegbe, gyakran előfordul, hogy Szotyi „csak úgy”, a repetitív effekttel kezdi a mondandóját, mintha csak „feltettek volna egy lemezt”.

Az egyszerűnek tűnő történetmesélő stílushoz képest igen bonyolult az előadás nyelve: magában foglalja a tollfosztó asszonyok egymás közti szórakoztató történeteinek az ízét, a cigány fiatalok szlengjét, az antropológusok és szociológusok cigányságot vizsgáló modorát, de a teljesen kívülállók szenvtelenségét is, karikírozva. Ennek megfelelően huszonegynéhány szerepet játszanak el öten a saját szerepükön kívül. Lovas Emília, aki Babrinkát, a  „főnököt” és fő mesélőt alakítja a rácsos ágyban, amely kalitka és cella is egyben.  A társaságtól nagyban elütő, vörös hajú Szkiba József Index szerepét játssza, Németh Angelika a „rafinált” Mónikaként és a legkisebb, legfiatalabb Németh Alfréd Roberto Rambóként remekel. Ők öten alakítják az összes figurát is, az emésztési problémás tábori szakácstól a bunkó kalauzig, a híres énekestől a neurotikus pszichológusig, az ostoba tévésztároktól a saját családtagjaikig bezárólag.

Csak annyira szerepek ezek, mint amikor az ember mesélés közben megváltoztatja kicsit a hangszínét, a mozgását, jelezve, hogy itt most egy másik figura beszél. Egyetlen szerep hiányzik, a szélsőséges agresszoroké, akik nem jelennek meg, csak mint árnyalakok, és szorongató, személytelen félelmekként vannak jelen. Nem az utcai verekedésekről, a rendőri attrocitásokról, az elviselhetetlenül agresszív részeges apákról, szerelmi öngyilkos nővérekről van itt szó, azt a szereplők úgy tudják beépíteni a mesébe, mint a szegénysors sajnos szükségesen rossz elemeit, amelyek ellen szintén nem segít a társadalom „jóindulata”. Itt konkrétan a „cigánygyilkosságok” megidézéséről van szó, és ezt először láthatjuk így színpadon. A konkrét esetekről mesélnek, mintha az üldöztetéses, groteszk álom része volna ez is, csak egy kicsit rettenetesebb. Álom vagy inkább rémálom, népmesei kontextusban: lidércnyomás. De mindegy is, hogyan nevezzük, a lényeg, hogy nincs értelmezési lehetőség, nincs magyarázat, csak úgy spontán jön, szövődik bele az amúgy is rémes sztoriba, és a néző mozdulni sem tud. Közben pedig zavarba ejtő csavar is ez, mintha ezzel is színeket vinnének a történetbe, elviselhetetlenül sötét tónusokat.

A feltehetően dél-amerikai textilhinták és a szereplők ruhái amúgy is nagyon élénk színűek, eltúlzottak, vidámak – azt hiszem, erre mondják, hogy hupikék meg tulipiros -, ami egyrészt egyszerre jelzi a cigány kultúra vitalitását és a többségi társadalom róla alkotott turista-fantáziáját (zene, tánc, dáridó stb.), másrészt szürreális, álomszerű, baljós külsőt kölcsönöz. A napsárgától jutunk el a sötét vérvörösig, a színek adják az előadás dramaturgiáját, mint ahogyan a szövegben is. A tragédiát feloldhatná az a tény, hogy Babrinka álma volt az egész, de álmában nem mozdul az ember: ha jó, ha rossz történik vele, ott marad. Ezért azzal, hogy a szereplők korlátozottak a mozgásukban, egyre nő a feszültség, hiszen ez ellentmondásban van  a mások által elevennek, táncos természetűnek vélt cigánygyerekekről alkotott képpel. Be vannak zárva kategóriákba, járókába, meg vannak bélyegezve, meg vannak kötve. Pedig a cigányoknál nem szokás, hogy akár bepólyázzák, vagy művileg nyugtassák és ne hagyják ugrálni a gyereket.

Az előadás utáni tapsrend rendhagyóan zajlott. A mosolygós és felszabadult fiatalok, akik tényleg színészekké váltak az előadás során, színpadra hívták a rendezőt, aki nem hajolt meg a nézők, csak a színészei felé. Balogh Rodrigó ezzel is csempészett egy kis történetet az előadásba, illetve példázatot a jó pedagógusról, az alázatos rendezőről és az egyszeri állampolgárról, aki igenis tehet az elmebaj, a rasszizmus, a kirekesztés ellen.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Proics Lilla: Tépéskényszer 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek