Urbán Andrásnál a néző azonban hiába vár a vihar kitörésére, leginkább az azt megelőző csöndet tapasztalhatja meg.
A tavaly bemutatott produkció a kulturális fővárosban meglepő módon csekély érdeklődésre tartott számot. A közönséget (nem reprezentatív felmérés alapján) főleg olyanok alkották, akik máshol már láthatták a darabot. A pécsi közönség távolmaradásának oka tehát talán az újdonság varázsának hiánya, talán a nyelv volt (a plakátok szerint a darabot szerb nyelven, magyar felirattal láthattuk volna, apró malőr, hogy a felirat elmaradt), vagy talán az, hogy a pécsi közönség egy évadban csak egy Shakespeare-darabra fogékony. (A nagyszínpadon a III. Richárdot játsszák az évadban – a szerk.megj.)
 Jelenetképek az előadásból |
Akit az ilyesfajta prekoncepciók tántorítottak el, nagyot tévedett. Urbán András Viharja igazán csak kiindulópontnak használja a shakespeare-i szöveget. A történet jócskán (érzésem szerint túlságosan is) lerövidült, a játékidő alig több mint egy óra. Bizonyos, általában hangsúlyos jelenetek – mint a darab eleji hajótörés, Ferdinánd és Miranda esküvője vagy Prospero búcsúja – itt kimaradtak, a tündéri fantáziavilágot felváltja egy szürke-drapp öltönyös, kosztümös hivatalos közeg, valamifajta neorealista, vagy inkább abszurd kafkai világ. Vihar helyett inkább vihar előtti csönd ez.
Prospero (Aleksandar Mihalović) varázseszközök nélkül fekete farmerban és ingben, Miranda (Borjanka Ljumović) kantáros nadrágban, Alonzo (Risto Bukvić) és Antonio (Dragiša Veljković) öltönyben és nyakkendőben keresik egymást a szinte teljesen üres és sötét, árnyékos színpadi térben. Ariel (Aleksandar Marinković) kezeslábasos mindeneshez hasonlít, Kalibán (Dejan Cicmilović) pedig felháborodott, főnökével és körülményeivel állandóan elégedetlen részeges melóshoz.
A sokszor Shakespeare alteregójának tartott Prosperóban nem emlékeztet semmi a megcsalt és csalatkozott, emberekben és a világban bizalmát vesztett varázslóra. Sokkal inkább tűnik a sziget-birodalom kizárólagos urának, diktátorának, aki olykor hangosbeszélőn utasítja az embereit és celebrálja az eseményeket, és akinek a szavait már kívülről fújják, sőt robotszerűen ismétlik el a körülötte élők. Aki rezzenéstelen arccal oszt parancsokat, s a lányával kapcsolatos érzelmei is gépiesek, elidegenedettek – és aki szinte kötelességszerűen áll bosszút az őt ért sérelmekért a szigetre sodródó trónfosztón.
Prospero gépiességét, hidegvérűségét még a fiatalok, Miranda és Ferdinánd kettőse sem tudja ellensúlyozni – az amúgy a darab líraiságát erősítő szerelmi szál itt inkább naiv, gyerekes és idegesítő bolondozásnak tűnik: mind az egymásra találást, mind Prospero atyai áldását égbe dobott karokkal és harsány örömujjongással üdvözlik a szerelmesek. Gesztusokkal helyettesített érzelmek ezek. A darab másik mellékszálának szereplői, a részeges Trinkulo (Aleksandar Kristić), Stefano (Miroljub Nedović) és Kalibán hármasa harsány, erőszakos hőbörgéssel és egymás „túráztatásával” adják egy másik interpretációját a Prospero képviselte hatalmi játszmának.
A viszonylag kicsi és díszlettelen színpadi térben az előadás remekül koncentrálódhatott az interperszonális kapcsolatokra, konfliktusokra és a nagyrészt (valószínűleg szándékosan, koncepciószerűen) akciómentes párbeszédekre. De talán épp ezért, a hosszúra hagyott és nyersre csupaszított dialógusoknál nekem hiányzott a szöveg. Érdekes nézői pozíciót alakít ki az a helyzet, amikor bár a történet ismert, egy alapvetően szövegközpontú előadásban mégsem értjük, hogy mit mondanak a szereplők. A figyelem ilyenkor fokozottan a térre és a játékra irányulhat. Ez esetben a játék azonban szoros összefüggést sejtetett magával a szöveggel. Sok a mozdulatlan monológ, a minimálmozgáson alapuló gesztusrendszer (pl. Prospero gumilabdát pattogtat), a nézőtérre meredő tekintet, és a pillanatok kiélezéséhez, sőt értéséhez nagyon kellett volna az előadás verbális síkja is. Csak azok a jelenetek válnak cselekvésesebbé, akciódúsabbá, amelyekben az ormótlan mozgású és nagyléptű, harsány hangú Kalibán szerepel.
 A képek forrása: Pécsi Harmadik Színház |
Eszközök tekintetében nemcsak a játék, de az egész előadás díszlettelen és kelléktelen, ezért aztán az olykor-olykor felbukkanó tárgyak fokozott jelentőséggel bírnak. Ferdinándot bevásárlókocsiba zárva tartja Prospero, és (értelmetlen) munka gyanánt egy hatalmas deszkát cipel a színpad egyik végéből a másikba. Trinkulóék dobozos bort isznak, Kalibán pedig az előadás (a szó szoros értelmében vett) legsokszínűbb figurájaként hol bokszolónak, hol turistának öltözik. Jelmez- és egyéniségváltásai, megint mondom, talán alátámasztottabbak és jelentésesebbek lettek volna a szavainak egyidejű értésével.
Az előadás leghatásosabb pillanatai kétségkívül a nyolc, a shakespeare-i szereposztásban egyébként nem feltüntetett szellem szerepeltetéséhez kapcsolódnak. A szürke-sötét kosztümökbe öltöztetett hivatali titkárnőkre emlékeztető nőalakok hol a hangeffekteket, hol a kellékesek funkcióját töltik be, állandó, csak általunk látható résztvevők majd minden jelenetben, néha taszítóan otrombák, máskor sejtelmesen erotikusak.
Urbán Viharja egy olyan magára hagyott világot mutat be, ahonnan kiveszett a varázslat, a mese, és felváltotta azt a homogén szürkeség. Ahol az emberi konfliktusokat, hatalmi játszmákat nem árnyalja a fantázia vagy a szerelem jelenléte. Egy olyan baljóslatokkal teli élettér, amelyben a transzcendencia a névtelen, alaktalan fenyegetettségben, a szorongásban valósul meg – amit maga Prospero alakja jelképez. Egy ilyen közegben a gondolkodás, a kérdésfeltevés is nehézkes, és az egyformaság okán a kezdet és a vég is összemosódik.
A közönség végül nem is érzi igazán, hol ér véget az előadás. Gyér tapssal, kétségekkel, bizonytalansággal távozunk – amit nem csak a shakespeare-i történet átértelmezése táplál. Alig másfél óra nemhogy a megenyhülésre, de talán a szorongás megfogalmazására sem mindig elég.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.