 Vásáry Tamás |
A március 28-i válogatás valamennyi idevágó opuszból adott ízelítőt (az op. 50-ből is, a kiadott programban található 53-as opusz-szám elírás), és az egész mazurka-termés mintegy harmadát felölelte. Nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy kevesebb nem lett volna-e több; mindenesetre Vásáry Tamást, az érzékeny árnyalatok művészét ezúttal a megszokottnál kevésbé láttuk viszont. A többnyire attacca, sőt olykor átpedálozással összekapcsolt darabok tempó- és karakterkontrasztjai háttérbe szorultak, s a félidő a hangnemi változatosság ellenére valamiképpen zsongítólag, egyetlen variációsorozatként hatott. Ezt erősítették persze a műfaj jellegzetességei is: a karakterisztikus ritmika, ami ilyen mennyiségben óhatatlanul monotóniára vezet, illetve a mazurka eredendő repetitív tendenciái.
Vásáry tehát hatalmas kihívással szembesítette önmagát, olyannal, amelynek talán nem is lehet maradéktalanul eleget tenni. Játéka számos remek pillanattal és részletszépséggel szolgált: kecsesen formált arabeszkekkel, bensőséges, lírai pillanatokkal, megkapó pianissimókkal, mint az utolsó, op. 68-as f-moll mazurkában. Máshol azonban erőtlennek, sőt enerváltnak éreztük játékát; a műsornak ez a fele végeredményben több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Különösen azért, mert a technikai megvalósításban a művésztől szokatlan elnagyoltságot tapasztaltunk: a figuratív részek meg-megbuktak ritmikailag, a mozgalmasabb, bonyolultabb szövetek időnként kuszán hatottak, s mintha a pedál is több lett volna a kelleténél és a megszokottnál.
 Frédéric Chopin |
A hangverseny második felét szokatlan módon egy fiatal vendégművész, a MOL tehetségkutató programja keretében fellépő Szokolay Ádám Zsolt nyitotta. Előadásában az op. 66-os cisz-moll fantaisie-impromptut és az op. 10-es Gesz-dúr etűdöt hallottuk technikailag ragyogó előadásban, bár zeneileg kissé még kiforratlanul, lényeges dolgok fölött átsietve. Ha azonban Szokolay Ádám Zsolt korát nézzük (a program szerint tizennégy éves), akkor csak gratulálhatunk a legszebb reményekre feljogosító teljesítményéhez.
A meghirdetett programot a Vásáry Tamás által előadott h-moll szonáta zárta. Ebben a darabban határozottan magára talált a művész, és – a zárótétel részleges kivételével – a technikai kontrollt is visszanyerte a zene fölött. Az előadás legfőbb értéke a hangszínek szépsége és változatossága volt: az első tételben különösen a középregiszterek csellószínei és a zene érzékeny agogikával élővé tett hullámverése. A Scherzo fő része könnyed és elegáns volt, a H-dúr középrész pedig valóban énekelt. Emlékezetes volt a Largo ólómsúlyú kezdete, a cantabile rész szép dallamvezetése és érzékeny kísérete, az egész tétel rögtönzésszerű hatása. A lendületes és sziporkázó zárótétel hatását jótékonyan fokozta a kevés pedál és a többféle nonlegato és staccato játékmód használata.
A hangverseny hét ráadással zárult, melyek közül az utolsó a cisz-moll noktürn volt, gyengéd és poétikus előadásban, megkapóan szép visszatéréssel. Ez volt az est tetőpontja.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.