Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ITT MINDEN MUTATVA LESZ!

A hétköznapokon túl. Színházépítészet Közép-Európában / Bajor Gizi Színészmúzeum, BTF 2010
2010. ápr. 1.
A gyerekek színházánál nincs tökéletesebb illúzió. A színjátékot figyelve – akárcsak a világra csodálkozó gyerekben - ámulat és áhítat keveredik a nézőben, aki attól néző, hogy kívül van. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.

Kisfiam üres műanyag palackokat állít sorba a padlón. Játszik. Közben képzel valamit. Dobogókőn, a világ legfinomabb almáspitéjét eszegetve egy kislányt figyelek. A Hófehérkét adja elő, a szereplők – kindertojásból előbújó, kétes esztétikummal bíró figurák – az asztalon sorakoznak. A mostoha még csak hagyján: rút kis bábu, nyugodtan elhihetjük, hogy ő a gonosz. A mesemondó, szemüveges kis Hófehérke-jelölt kezében egy feketére lakkozott, szomorú küllemű lánc fityeg, s a kislány diadalmasan közli: ez lesz Hófehérke! Majd látva az almáspiték gazdájának döbbent arcát, leereszkedő magyarázattal szolgál: Hófehérkének fekete haja volt!

Vígszínház. A kép forrása: OSzMI
Vígszínház. A kép forrása: OSZMI

A gyerekek színházánál nincs tökéletesebb illúzió. „Hároméves voltam,/ mikor észrevettem/ magam körül a világot,/ de azóta se láttam” – írja Weöres Sándor, akiről pedig a verseit olvasva tudhatjuk: ez nem igaz. A színjátékot figyelve – akárcsak a világra csodálkozó gyerekben – ámulat és áhítat keveredik a nézőben, aki attól néző, hogy kívül van. Eredetileg egy rítus szemlélője volt, ahol a misztériumból értelemszerűen csak közvetítők révén részesülhetett. Amíg a mindennapok nem váltak színpadiassá, a rítus nem igényelt magának a hétköznapok világától lekerített teret – megfelelt a barlang anyaméhe.

A színjátszás terének története a néző elhatárolásának története. Az építészettörténet a szánkba rágta, hogy a görög színház attól csodálatos, ahogyan a természetbe illeszkedve ad keretet a rítusnak, magát a környező világot állítva díszletül. A római színházakra jellemző, csekélynek tűnő formai változtatás: a félkör alakú nézőtér megjelenése roppant jelentőséggel bírt – elválasztódott egymástól játszó és szemlélő.

Passionspielhaus Erl, déli nézet. A kép forrása: Passionspielhausverein Erl Archívuma
Passionspielhaus Erl, déli nézet. A kép forrása: Passionspielhausverein Erl Archívuma

A színjáték építészeti kereteinek megváltozása azonnal visszahatott magára a játékra is. A néző kiszorult a játékból, egyre erőteljesebb eszközökkel kellett tehát elhitetni vele, hogy mégis jelen van. A valóságos tér helyét átvette a díszlet, a jellem helyét a jelmez. Spiró Györgytől tudjuk, hogy Shakespeare idejében Richárd nem volt púpos a színpadon (az előző nap még ő volt Romeo), ezért kell már a darab elején hosszan ecsetelnie saját torz mivoltát. Amit eredetileg a szó, azt később fokozatosan a vizuális effektek közölték – megfordítva ezáltal kép és képzelet viszonyát. A színjátszás tere pedig a rítus színhelyéből játék-térré változott, profán városi találkozások színterévé, Szín-Házzá nőtte ki magát.

Az újkori színjátszás helyszíneinek metamorfózisát bemutató kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban maga is tér-játék, lévén kurátora cseh építész, Igor Kovačević. A kiállítás a TACE (Theatre Architecture in Central Europe/Színházépítészet Közép-Európában) program keretben jött létre, vezetője a Prágai Nemzeti Színház, cseh, szlovák, szlovén, lengyel és magyar partnerek részvételével zajlik. (Magyar részről a szervező az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.) Első állomása Budapest, de sorra járja majd a többi partnerországot is. A teljesség kedvéért természetesen ausztriai színházak is szerepelnek a kiállítás anyagában.

Haag, Nyári Színház. A kép forrása: Archive of Nonconform Architektur ZT KG
Haag, Nyári Színház. A kép forrása: Archive of Nonconform Architektur ZT KG

A projekt több szempontból is kivételes. Még kulturális területen is ritka a közép-európai összefogás, pedig aligha szorul bizonygatásra, hogy egymástól függetlenül a közös történelemmel bíró terület intézményei nem tárgyalhatóak. A bemutatott anyag minden ideológiánál ékesszólóbban bizonyítja az azonosságokat: ránézésre szinte lehetetlen megmondani, hogy melyik nemzet vallhatja magáénak az adott épületet. Az építészettörténetben nem jellemző az épülettípusokra koncentráló rendszerezés, a kiállítás anyaga így jó kiindulópont és egyben tanulság a hasonló vállalkozások számára.

S ami az egészet nem csak fogyaszthatóvá, de élvezhetővé is teszi: ez a kiállítás szép. Szép mint alkotás, szép mint téri installáció, és szép mint képi látvány. Az elgondolás határozottan „építészes”: a színházak mindegyike saját posztamenst kapott, a termekben azonos méretű, körüljárható, fémvázas oszlopok sorakoznak, átlós elrendezésben. A látogató e labirintusban bolyongva merülhet tetszése szerint egyre mélyebbre a színház elvarázsolt, hétköznapokon túli világába. Az oszlopok oldalfalain kivilágított képeken, néhol monitoron rajzolódik ki a színházépületek profilja – fotók, szöveg, videók segítségével. Lent a padlón, az oszlop alapzatán látható az adott színház alaprajza, középen a színházra vonatkozó adatok magyar nyelven. Ez utóbbi nem telitalálat – a vándorkiállítás jellegéből adódóan a szervezők nyilván országonként cserélik majd a betétlapot, de átlátszó fólián fehér betűkkel csak a legelszántabbak állnak neki adatokat böngészni. Ennek azonban nincs is akkora jelentősége, hiszen a projekt summázata a májusban megjelenő angol nyelvű kiadvány, amely részletes információkkal szolgál majd. (Szakértők: Molnárné Aczél Eszter és Vargha Mihály, szöveg: Vargha Mihály). Addig pedig itt böngészhető az internetes adatbázis, ahol számtalan, a kiállított anyagban nem szereplő színházról is tájékozódni lehet.

A Madách Kamara egykori bejárata. A kép forrása: OSzMI
A Madách Kamara egykori bejárata. A kép forrása: OSZMI

A kiállítást három dimenzió rendezi: az időrend, az országok illetve a színházépületek típusai. A típusok termek szerint, az időrend a bejárás során, a területi egyezések pedig egyfajta átló mentén rajzolódnának ki – sajnos a budapesti helyszín ilyen szempontból kísérletinek bizonyult. Az átfogó anyag számára ugyanis nehezen akadt befogadó tér, végül is a Bajor Gizi Színészmúzeum vállalkozott a kiállítás megrendezésére, de itt a helyszűke megakadályozta az eredeti koncepció maradéktalan megvalósítását. Létrejött viszont egy olyan váratlan hatás, labirintusszerű minőség, amely az amúgy is bóklászós-böngészős kiállítás befogadását jótékonyan segíti.

A szellemi teljesítményen túl ez a megvalósult projekt másik érdeme. Egy első pillantásra csak szakemberek számára érdekes, szakmai szempontok alapján rendszerezett, számtalan adatot tartalmazó információhalmazt úgy sikerült tálalni, hogy az valóban élvezetes és érzékletes benyomássá alakul a laikus néző fejében is. A kiállítás tehát olyan, mint egy jól sikerült előadás, amely után a néző elégedetten tapsolhat, és élménnyel gazdagodva távozik. Gombok nyomkodása nélkül is interaktív, az agysejteket aktiválja, hiszen a folytonos mozgás a szépen komponált térben óhatatlanul is gondolkodásra ingerel. Lehet tépelődni azon, vajon kell-e manapság egyáltalán új színházat építeni, hiszen egyre inkább az előadás a lényeg, és a helyszín közömbös, sőt az utca maga válik színpaddá. Hiszen a kőszínházak építészete, a közösségi terek pompája és dominanciája a színház profán funkcióját erősítette, míg végül az épület maga is díszletévé vált valamiféle társadalmi reprezentációnak. Egyre díszletszerűbbé váló épített környezetünkben milyen téri világot kíván magának a rítus – fekete dobozt, amibe bármi beleképzelhető, gazdag gondolatisággal komponált, elvont díszletet vagy a valóságból kiszakított, az előadás révén szakralizált, újrahasznosított tereket. Megint Weöressel mondjuk: „Mert hiszen az ember átlát a falon, / de nem lát keresztül a fal hiányán."

A kiállítás megtekinthető 2010. május 2-ig. 
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek