A Budapesti Tavaszi Fesztivál a Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében hozta el a Nemzeti Színház színpadára a hamburgiak produkcióját, amely már az ismertető szövegében definiálja magát: tényeket, dokumentumokat, non-fictiont emleget. Röpködnek a nevek, a dátumok, a helyszínek – és bele van kalkulálva a szövegtest kompozíciójába, hogy egyiket-másikat nagyon is jól ismerjük, mert emlékszünk rá vagy hallottunk róla. Ez a belekalkulálás pedig a művészi tevékenység része, hiszen arányokról, hangsúlyokról, kiemelésről és súlytalanításról van szó.
 Jelenetképek |
A színpad nagyjából üres – vagy nagyon is tele van. A forgó mögött plafonig tornyozott aktafal áll, itt-ott megbontva a szabályos sorok: ott látszik, hogy mögötte is vannak oszlopok. Gigantikus méretű függöny hatását kelti, olyan felületét, amelyre vetíteni lehet. Vetül is rá fénykép és mozgókép, mindig azé, akiről szó van, elvégre rendes dokumentarista színházat látunk. Rendeset, dokumentaristát és színházat. Sok benne a szó – maga Luk Perceval írta „drámává” a Kennedy-család történetét, a tényekből, mint mondja. Az aktafal előtt hatalmas, könnyű szerkezetű, ezért légiesnek ható létra áll: fel is másznak rajta, sőt, elidőznek, üldögélnek rajta kicsit.
A forgó forog, megállás nélkül, lassan, egyenletesen. Ez a legfőbb díszletelem, és fölösleges valami rendkívül bonyolult és agyafúrt jelentést tulajdonítani neki: forog, mert halad az idő és változnak a helyszínek. Ilyen egyszerű. Pont olyan egyszerű, mint minden egyéb: a jelmezek például, a „kis fekete ruha” vagy a szürke szoknya-fehér blúz semleges együttese, a férfiakon öltöny, esetleg nadrág-ing-pulóver. A színészek egyébként játszanak, bár nem alakítanak; noha egy-egy gesztus vagy replika erejéig konkrét szereplőket villantanak föl, de a bőrükbe, pláne a lelkükbe nem bújnak bele, hiszen nem (újra)élik, csak megmutatják őket. Ezekben a mutatásokban persze sok színészi reflex dolgozik (például a „nagy generáció” egyik eldugott tagjának, a debil Rosemary-nek szinte igazságot szolgáltat az őt szeretettel és empátiával ábrázoló színésznő) – de egyébként no comment, már ami a színészi játékot illeti.
 Fotó: Hajdú D. András. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál |
Dokumentarista előadás – vagyis a szöveghez sincs comment, szöveg van. Sok szöveg méghozzá, ráadásul a németül nem tudók számára botrányosan olvashatatlanul. A fordítás ugyanis egy, a színpad hátsó falára, legfölülre elhelyezett kivetítőn jelent meg, többsorosan, kicsi betűkkel (az nem botrányos, inkább szükségszerű és sajnálatos, hogy a németül elhangzó szöveg magyarul erősen lecsupaszodik, sokszor épp fontos részletek, máskor nem kevésbé fontos „színezőelemek” vesznek el).
A Kennedy-klán történetét lehet antik sorstragédiához vagy jelenkori Shakespeare-drámához (esetleg ezen belül királydrámához) hasonlítani – sok értelme nincsen, ugyanis így éppen szembemegyünk azzal, amit Luk Perceval gondol erről a „családregényről”. Az ő szövege és rendezése ugyanis éppen lefelé intonálja, vagyis a flat, szikár tartományba utalja a sztorit, hiszen éppen ezzel váltja ki a nézőben a kívánt hatást, a megrendült elgondolkodást a történelmi daráló könyörtelen és velejéig demokratikus működéséről.
A kezdőpont 1854: ekkor költözik Patrick Kennedy (John Fitzgerald Kennedy dédapja) Írországból Amerikába. A következő nemzedék (öt gyerek volt) már megtalálja helyét az országban; a következő még inkább – az első ír-amerikai elnök, JFK apja már diplomata, és gazdaságilag is igen befolyásos ember –, az utána következő pedig nemcsak elnököt, de még két elnökjelöltet ad Amerikának, ráadásul egy szenátort is.
Boldogtalan família: a sikernek monumentális ára van, bizarr halálok, balesetek, gyilkosságok, sivár házasságok. Kalandor família: belevágnak a filmiparba – Joe, az elnök apja Gloria Swansonnal folytat nagyívű románcot –, a gazdasági manőverek gyorsan összesodorják őket a gazdasági (és egyéb) alvilággal – máig tartja magát az elmélet, mely szerint a hírhedt Hoffa-maffiának közvetlen köze volt JFK majd Robert Kennedy meggyilkolásához –, kijut nekik az összes „balkanyarból” – kábítószer, alkoholizmus, tiltott viszonyok –, és hát rég odaveszett a morális makulátlanság is.
De Perceval nem értékel és nem kommentál, és a tíz színész sem tesz semmi ilyesmit. Utóbbiak beérik azzal, hogy testükre is vetül az aktafalra vetített kép, vagyis benne mozognak a képben, így tartanak kapcsolatot a bemutatott figurákkal. Melyek közül a legmegrendítőbb alighanem Rose alakja – az anya, aki több mint egy évszázadig cipelte egyre vaskosabb boldogtalanságát, kilenc gyereket szült, és átélte számos szerette tragikus halálát, gyerekek, unokák hullottak el mellőle, míg majdnem utolsóként, százöt évesen végre maga is meghalt. Ez az asszony tanúja volt a Kennedy-klán tündöklésének és bukásának – és áldozata is.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Nánay Fanni: Görbe igazság
Koltai Tamás: Amerika királyi családja
Urbán Balázs: A first family igaz története
Koltai Tamás: Miért szeretem a német színházat