Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERETNIVALÓ AKASZTÓFAVIRÁGOK

Morgenstern: Bitódalok / Budapest Bábszínház
2010. márc. 31.
A memento mori parancsa talán még sosem volt ennyire röhögtető álruhába bújtatva, mint a Bitódalok premierjén a Budapest Bábszínházban. Szellemes, bátor, dekadens és kihagyhatatlan csontrevü! TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Teszárek Csaba
Teszárek Csaba

Igazi unikum, kötelezően ajánlott előadás Veres Andrásnak a Christian Morgenstern verseire készült, felnőtteknek szóló bábelőadása, azaz sziporkázóan ötletes „kötél-tánca”, mely egy különc és zseniális költői életművet állít fókuszba. Christian Morgenstern német költő, a nonszensz költészet első fecskéje és máig túlszárnyalhatatlan alakja. Szellemi mestereinek Nietzschét és Dosztojevszkijt tartotta, de költeményei egészen eltérő lelki alkatról tesznek bizonyságot: minden sora gunyoros illúziótlanságot és nagystílűen pimasz hányavetiséget tükröz, ilyen mérvű nonkonformizmust és szabadságot a költészetben talán azóta sem engedett meg magának senki, talán mert a költő maga is igen korán belátta földi pályája végességét.

Morgenstern bitódalai Veres András jóvoltából megtalálták a tökéletes formát, hiszen a versek némelyike nem is olvasható másként, mint morbid báb-analógiaként: „Ó, kusza életförtelem, / itt lógunk hóhérkötelen!” (Az akasztófacimborák szövetségének dala, Kálnoky László fordítása). A fekete humorral, nyelvjátékokkal, abszurditással, infantilizmussal teli, a röhögést és a hidegrázós halálfélelmet nagystílűen vegyítő versek méltó kezekbe kerültek: az évad egyik legerősebb előadását tessék a Budapest Bábszínházban keresni.  

 

Böröcz András Akasztottak című szoborcsoportja ugrik be először Grosschmid Erik ötletgazdag, egyedi hangulatú látványtervéről. A plafonról három embernagyságú báb lóg, nyakánál felkötve: egy szőke parókás, piros ruhás, fekete boás női alak és két férfi figura, egy szmokingos és egy csíkos pólós. Az igazán érdekes az arcuk, mert erősen emlékeztetnek az őket mozgató bábosokra – Kovács Juditra, Teszárek Csabára és Ács Norbertre – dekadens alteregójukként, árnyékszemélyiségükként, halott képmásukként hatnak. Ezt az is hangsúlyozza, hogy maguk a színészek is a föld alól, egy csatornafedélre emlékeztető csapóajtón másznak ki a napvilágra. A bábok tetszőlegesen szétszedhetők, könnyen lejár kezük-lábuk-fejük, sőt az egyes elemeket akár keverni is lehet – bomlófélben vannak ugyebár… A színészek pedig szintén valahol élet és halál között léteznek, valami furcsa senki földjén, ahogy szinte szimbiotikusan összenőve, együtt mulatnak saját gyászos – de mégis virgonc kedvű – képmásaikkal.     

A színpadot kísérteties fény világítja meg, mely azt a hatást kelti, mintha kivájt fatörzsbe állított gyertyák pislogása jelezné a játéktér határait. Cirkuszi porond, hóhérplacc, galambdúc – mindez összetalálkozik a díszletben. A színpad mögött, egy magasba vezető, csálé, zöld bitófával és egy függönyt imitáló, piros faszerkezettel félig eltakart kuckóban játszanak a zenészek, a dobos Dudás Zsombor, a bőgős Póta György és a tangóharmónikás Wertetics Szlobodán. Darvas Benedek játékos muzsikájában előszeretettel keverednek a horrorfilmek sejtelmes effektjei a különböző tánczenékkel, a versek jó része pedig megzenésítve kel életre, melankolikus sanzonként vagy abszurd kupléként.  

Ács
Kovács Judit, Teszárek Csaba és Ács Norbert. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Nem tudom szétszálazni, hogy vajon Veres Andrást vagy Dobák Lívia dramaturgot dicsérjem-e az előadás felépítésért, mindenesetre igen alapos, átgondolt struktúrát kapott az előadás. A Morgenstern-kötet talányos, nyitó opuszával indul a játék, melyet suttogva, egymás szavába vágva, szinte kánonban szavalnak a színészek, tovább fokozva a versben már így is tomboló zűrzavart: „Miben atom rezeg, száz is, / engedj annak kerge forgást!” (Győrei Zsolt fordítása). Morgenstern bizarr költeményei olykor újabb bukfencet vetnek az előadásban: A térd című versbe például, mely egy rommá lőtt katona térdét teszi halhatatlanná, a női báb leszerelt, piros cipős, neccharisnyás lába ugrik be meglepetésként. A versek közül van egy, a Hóhér Zsófiról szóló, mely két fordításban is elhangzik, Kálnoky Lászlóéban és Márton Lászlóéban, a verziókat Teszárek Csaba és Ács Norbert szinte egymásra tromfolva adja elő. A színpadon meglepő állatsereglet is felbukkan olykor, a kísértethistóriák hangulatát idéző, imádkozó őzikék, akiknek összefűzött patácskáit a szétszerelt bábok kezeinek kocogása idézi fel, A kőökör, aki szarvként női lábakat visel és „A tápláléka – meglepő – / legtöbbször ember-agyvelő” (Katona Tamás fordítása), illetve az Emma névre hallgató sirályok, akiket két műkéz röptetése idéz fel.

Előfordul, hogy a kezek-lábak-fejek kusza, ironikusan orgiasztikus kavarodásában szinte már nem is követhető, melyik testrész tartozik valamely játszóhoz, és melyik valamely bábuhoz, mint a zakatolva, elfúló hangon együtt szavalt A nagy vahoda című halandzsavers esetében: „Hésököl? Nyárisgok!” (Győrei Zsolt fordítása). Vannak versek, melyekből egymás után illesztve szövevényes, szürreális történetek kerekednek, A cseléd álma című költeményben például Maris, a cseléd azt álmodja, hogy torzszülöttet szült, fején szarvakkal – nos, az előadásban a női báb is pocakot növeszt, gazdája, Kovács Judit nem győzi simogatni a báb kerek hasát –, később pedig az újszülött is bekerül a színpadra, természetesen nyakán kötéllel, hogy máshogy? A záró jelenetben ars poeticaként hatnak az Akasztófahegy sorai: „Bárgyú népnek érthetetlen / űzzük játék életünk. /Változatlan, sérthetetlen – / mindez gúnyra cél nekünk. // Gyermekbosszúnak ne higgyed/ ezt, mert komor, vad a lét: / tanuld meg az életünket, / hogy megértsd a magadét.” (Hárs László fordítása). Az előadás mégsem zárul ilyen didaktikusan, hanem nosztalgikusabb irányt vesz a Hintaszék az elhagyott teraszon című verssel, melyre rímel az akasztott bábok lassú ringása is: „Magányos hintaszék vagyok / és ringok a szélben, a szélben.” (Szabó Lőrinc fordítása), erről a gesztusról pedig nem lehet nem Beckettre asszociálni. 

 

A színészekről csak szuperlatívuszokban lehet szólni, akár önfeledten brillíroznak, miközben  tele a kezük műlábbal, mint a Kőökörben vagy a Zsófiban, akár teljesen puritán módon szavalnak, mint Kovács Judit a Szerelem című verset. Semmi fölös izgágaság, csak néhány, indulatmentes hangon elmondott sor, ami arcul csap: „A tűz éget / és evégett / ózonostul felzabálja ő a léget. / Pedig ez is, az is elem. / Ennyi, fiam, a szerelem.” (Győrei Zsolt fordítása). Teszárek Csaba bumfordi, nosztalgikus varázst, Ács Norbert egy burleszkfigura báját árasztja magából, Kovács Judit törékeny finomsága mögött kőkemény nő lapul.

Veres András nem csupán rendkívül eredeti és bátor rendező, de társakat is nagyon jól választ maga köré, mert a kivételes csapatmunkában született előadás magabiztosan felüllövi a mezőnyt, eredetiségében, humorában, összetettségében, könnyedségében egyaránt. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek