Berlioz: Faust elkárhozása – A Budafoki Dohnányi Zenekar koncertje / MűPa, BTF 2010
2010.04.01.

Emlékirataiban Berlioz látható önélvezettel és nem kevés túlzással írja le azt a hatalmas hatást, melyet a Rákóczi-induló az 1846. február 6-án, Pesten rendezett koncertjén keltett. Noha siker volt, ez a robbanás elmaradt a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjén. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Michael Suttner
Michael Suttner
A Berlioz által légende dramatique- nak nevezett, majdnem kétórás mű viszonylag ritkábban kerül pódiumra hazánkban. A magyar vonatkozások (Faust a nagy magyar Alföldön bolyong a darab elején, a szerző az opera-oratórium egy részét a régi Magyarország területén írta, és persze a Rákóczi-induló) úgy tűnik, nehezen ellensúlyozzák a népszerűség ellen ható momentumokat: az önmagukban nem terjedelmes számok ellenére a mű hosszú, olykor egyesen unalmas és túlzottan hangzatos, előadása komoly feladat a szólistáknak, a kórusnak és a zenekarnak, nem is szólva a karmesterről. Magam részéről nem osztom a zeneszerző kiváló életrajzírója, Peter Bloom véleményét: „Páratlan gazdagságú és változatos mű ez, viszonylag rövid és intenzív zeneszámok gondosan elrendezett csoportja, mely nagyszabású és egyedi módon olvasztja egybe a tudós és népszerű, a szokatlan, a lírai és a drámai stílusokat.” Számomra inkább eklektikusnak és meglehetősen felületesnek tűnik, a nagyot markolás kisebb kudarcának. Mintha – és ez talán egész pályájára kiterjeszthető – Berlioz ízlése nem lett volna teljesen ép, ennek jele lehet az is, hogy a nagy költő, Gerard de Nerval Goethe-fordítását átírta, és a nagy metafizikai-szerelmi dráma helyett amolyan csinn-bumm cirkuszos, kissé hatásvadász jelenetsort alakított ki.

Ebből adódóan azt se igen tudjuk, hogyan kellene előadni; maradjunk-e meg a tiszta zenénél, bármiféle operai látványosság nélkül, vagy dramatizáljuk-e némiképp és vetítsük ki színes képekké a zenét. A Lukáts Andor rendezte produkció az utóbbi irányba ment, ami teljesen releváns megközelítés. Ám a megvalósítás roppantul idegesítő, szinte szánalmas végeredményt hozott.  A fő bűnös ebben az egyébként méltán nagyhírű ForteDanse nevű táncegyüttes és koreográfusa,  Horváth Csaba. Összeakadó lábak, elvétett ugrások, kissé idétlen rohangálás – a mindent illusztrálni akarás jegyében. Csak két példa: Mephisto Bolha-dala alatt a tánckar (tagjai egyébként a kellékes szerepét is betöltötték) vakaróznak, csapkodják a vállukat. Faust és az ördög lovagló-jelentében meg a paripák mozgását utánozzák, ráadásul – mintegy az elfutó táj megjelenítésére – egy paravánszerű fekete szőnyeget rángatnak föl s alá. Ez a futószőnyeg amúgy is túlzott szerepet kapott, egyszer szoba volt, máskor a Pokol maga. És még sorolhatnánk. Szájbarágós koreográfia, melyből kevesebb sokkal több lett volna.

Evert Sooster
Evert Sooster
Lukáts Andornak nem sok jutott eszébe a partitúráról, ami mégis, az inkább a közhelyek világában otthonos. Faustot amolyan '68-as értelmiséginek mutatta be, szájszögletében az azokra jellemző mosollyal, akik sikeresen védték meg nemrég a Hegelről szóló disszertációjukat. Félszeg, a szemüvegét morzsolgató alak, aki folyvást bárgyú mosollyal csodálkozik. Ha ez szándékolt volt, sikerült. De az a gyanúm, a hatást inkább a tenorista Michael Suttner reménytelenül civil „játéka” okozta. Fokozta a kissé komikus és végeredményben a teljes hiteltelenséghez vezető hatást az énekes súlyos indiszponáltsága, a magas lágéban kukorékolásra hajlik, mélysége halhatatlan, a középső fekvésben meg különös zörejeket hallat. Francia kiejtése is hagy némi kívánnivalót, ahogy mondani szokták.  Egészében egy nem túl ambiciózus operett-bonviván hatását keltette.

Annál jobb és tapasztaltabb színész a Mephistót adó Evert Sooster, aki Spielberg híres, München című filmjében is szerepelt. Van humora, ironikus távolságtartása, színpadi mozgása, francia deklamálása egészen természetes; remek volt a tercettben, amikor mintegy karmesterként irányítja áldozatait, Faustot és Margitot, és a szerenád előadása is emlékezetesre sikerült. Hangja nem túl szép vagy nemes, de kifejező és tud vele bánni. Ellentétben tenorista partnerével, nem hogy elfáradt volna a második részre, hanem egyenesen még jobb formába hozta magát. Ugyancsak szépen sikerült Wiedemann Bernadett fellépése. Szerencséjére neki nem sok játszani valót adott a rendező, így aztán az éneklésre koncentrálhatott. Noha inkább drámai szopránként ismerjük, ezúttal a lírai pillanatokban találta meg a szerepet, s különösen megkapó volt a Thulei király balladájának előadása. Massányi Viktor a részeges Brander kis szerepében kínos jelenést produkált.

Hollerung Gábor
Hollerung Gábor
Hollerung Gábor határozottan, a partitúra alapos ismeretével irányította az előadást. Pechjére szinte folyton háttal kényszerült állni az énekeseknek, és ezért az őket segítő tévéképernyő ellenére sem sikerült – önhibáján kívül – minden mozzanatban tökéletes kapcsolatot találnia velük. Főként a tisztán instrumentális szakaszokban (A szilfek tánca, A lidércfények megjelenése) játszott színesen zenekara, ugyanakkor nem igazán szép, kicsit maszatos vonóshangzással, de nagyon is meggyőző rézfúvósokkal.  Egészében a vezénylésből mégis hiányzott a valódi átütőerő, a megélhető dráma. A nagyszabású és nagyon igényes kórusanyagot négy gárda (Bartók Béla Kamarakórus, Budapesti Akadémiai Kórustársaság, MR Énekkar, Nemzeti Énekkar Férfikara) adta elő. Ez sok, és óhatatlanul is heterogeneitáshoz vezet. Sok túlerőltetett hangot hallottunk, sok erőtlen piánót, lötyögős belépést.  A Mennybemenetel rész ennek ellenére nagyjából meghatóra sikerült.

Mindent egybevetve erősen középszerű produkciót láttunk, hallottunk. Nem ehhez vagyunk szokva a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. március 29.
Megítélt támogatás: 7 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A zenekar 2010. évi koncertjeinek megvalósítására (2010)