Nigel Kennedy Bach- és Ellington-estje / MűPa, BTF 2010
2010.03.31.

Másodszor hallottam Nigel Kennedyt élőben. Valahogy úgy alakult, hogy az elmúlt években mindig volt valami, ami miatt egyszerűen nem jutottam el a koncertjére, noha lemezfelvételeit (különösen a régebbieket) jól ismerem. MACZKAY GÉZA CIKKE.

Márpedig Nigel Kennedy az a jelenség, akinél ez kevés, s az ember kénytelen tudni mást is, ha érdekli, ha nem. Az a bizonyos első koncertélményem – Kennedy talán első hazai fellépése, még a BKK-ban – is arról szólt, hogy jobban járok, ha becsukom a szemem; de ha becsukom, akkor igazán jól járok. Azóta a hegedűs fenegyerek új utakra lépett, ma már elsősorban jazz-zenésznek tartja magát; ezúttal viszont mindkét műfaját magával hozta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Ezért voltam kíváncsi, hol tart most.

Nigel Kennedy
Nigel Kennedy
Nigel Kennedyt eddig is a ma élő legtechnikásabb hegedűsök között tartottam számon. A március 26-i koncert csak megerősített: istenáldotta tehetség ő, olyan, amilyen nem terem minden évtizedben, sőt. Tudom, sokan elsápadnak majd, de bizony sok nagy régi hegedűsnél (pl. David Ojsztrahnál) is tökéletesebben játszik, mert technikája annyira magától értetődő, minden erőlködés és látható erőkifejtés nélküli, hogy az elképesztő. Az agya pedig vág, mint a penge – ami az improvizatív műfajoknál elengedhetetlen. Ráadásul kiváló zenei humorérzéke van – elég az utolsó hivatalos műsorszámként előadott Bach-versenymű mintegy ötperces „kadenciájára” gondolni, melyben megszámlálhatatlan idézet, utalás és egyéb szellemi sziporka szólt. Zenekarvezetőként annyit int, amennyit kell, és épp olyankor, amikor a zenekar lanyhulna.

Aki ezek után áradozó kritikát vár, az jobban teszi, ha itt abbahagyja. Életem egyik legkiábrándítóbb koncertélménye volt ugyanis ez a mintegy három óra. És mielőtt bárki vaskalaposnak tartana, hadd szögezzem le: elméletileg semmi bajom sincs mindazzal, amit Kennedy művel. Bachot persze jobb szeretem eredetiben, de a szerényen beavatkozó jazzkvintett különösebben nem zavart (olyannyira, hogy nem is igen értem, miért volt rájuk szükség e műveknél). Semmi bajom azzal se, ha valaki közvetlen kapcsolatot teremt a közönséggel. Az angol humort meg kimondottan kedvelem, Kennedy humora pedig éppoly sziporkákra képes, mint hegedűjátéka. A villanyhegedű se zavar, főleg mert Kennedy csak az Ellington-számoknál és a könnyed ráadásokban alkalmazta; sőt épp kiemelendő, mennyire hegedűs maradt akkor is, amikor az erősített hangszer volt a kezében: árnyaltan, sok hangszínnel játszott rajta, ami nem csekélység. És az már csak hab a tortán, hogy az Óbudai Danubia Zenekar nemcsak jól kísért, s nemcsak kiváló szólistákat mutatott fel tagjai közül, hanem láthatóan élvezte a közös zenélést, a közös játékot.

Az Óbudai Danubia Zenekar.
Az Óbudai Danubia Zenekar
Jó nekik. Mert ugyan a koncertnek szinte egyetlen olyan pillanata sem volt, melyet önmagában ne lehetett volna élvezni, az egész elkeserítően hatott. Nigel magánzásai a konferanszokban rendre egy jó vastag hajszállal túlmentek az ízlésesség határain (és megint: nem az a baj, hogy udvarol, még csak nem is az, hogy az örökös ismétléssel ezt az udvarlást is rögtön idézőjelbe teszi, hanem hogy az egész sok). De ha csak a zenével foglalkozunk, akkor is baj van. Nigel Kennedy pontosan tudja, hogy kell Bachot hangsúlyozni, mettől meddig tart egy bachi gondolat, mondat – hát juszt sem úgy csinálja. Ahol crescendálni kellene a zene logikája szerint, ott biztosan halkít, és viszont. Friss és izgalmas Bachot kapunk, csak a torka véres. De ugyanez elmondható az Ellington-számokról is. A színpadon egy kiváló marimbás, aki már az első jazz-számban olyat művel az egyik trió-kiállásnál, amitől az állunk esne le, de nem halljuk, mert Kennedy a szaxissal belefeledkezett egy háromperces önismétlésbe. Persze ilyen is van, ettől még jó is lehetne az Ellington, de nem, mert Kennedy mindent másképp akar. Alighanem rettenetesen unja az egészet, Bachot, Ellingtont, a koncertet, általában a szereplést, a világsztárságot. Unja továbbá a többieket, a Bach- és Ellington-felvételeket, a konvenciókat és a lázadásokat, beleértve a sajátját is. Bachja ettől üres, Ellingtonja túljátszott, agyon van öntve valami borzalmas szósszal.  

Az egyetlen igazán pozitív az egész koncerten az a néhány pillanat, amikor a zenekar szólistáival keresi az összhangot – és meg is találja. A kétszólamú invenciók hegedűn és csellón az est legmegragadóbb pár perce, nemcsak virtuozitása okán; a hegedű-oboa Kettősverseny meg azért jó, mert Kennedy az oboistában nagyon más karakterre lel, és ebből kikeveredik néhány olyan pillanat, amelyre érdemes emlékezni. Ehhez tehetjük még az említett posztmodern kadenciát.

Az utolsó ráadásnál áll a színpadon egy szerencsétlen középkorú zseni, csodaszép-giccsesen elbazseválja a Danny Boy címen közismert ír balladát. Bach és Ellington találkozása, mondja, én pedig ülök lesütött szemmel, hogy ezt most komolyan gondolja-e, vagy majd a végén ezen is nevetünk. 

Komolyan gondolja.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Réz György: Kennedyről Bach és Ellington ürügyén 
Metz Katalin: Zsigereiben a Bach-muzsika 
Szemere Katalin: Kézcsók és ananásztaréj 
Fáy Miklós: Valamit tudnak 

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. március 26.