Ehhez képest a róla és egykori alkotótársáról, Arnie Zane-ről elnevezett táncegyüttes előadásának közönsége egy rendhagyó történelemóra, egy ünnepélyes emlékállítás tanúja lehetett. Vajon milyen hatást váltana ki a Petőfiről és az 1848-49-es szabadságharcról szóló hazai előadás a kultúránkat leginkább történelemkönyvekből ismerő, külföldi közönségből? Hogyan hatna a minket kicsit sem ismerő nézőre, ha idézeteket hallana a 12 pontból, a Nemzeti dalból, olyan települések neveit sorolnák fel neki, mint Isaszeg, Arad, Világos, és mondjuk elénekelnék neki, hogy Kossuth Lajos azt üzente…?
Nagyjából nyilván úgy, mint ahogyan a magyar közönségre hatott a Serenade/The Proposition, vagyis az Abraham Lincoln születésének kétszázadik évfordulójára készített, az elnök munkásságát és az amerikai polgárháborút bemutató táncprodukció. Az eltérő identitás, társadalmi és kulturális háttér, valamint ismeretanyag miatt leginkább kívülállóként szemlélhettük az előadást, azonosulás helyett leginkább tiszteletet érezve.
Jelenetkép |
És ezen az sem segít, hogy Bill T. Jones az előadás előtt levetített videón felvázolja számunkra a történelmi hátteret. Amikor meglátjuk a színpadon a hófehér, klasszicizáló oszlopokat, eszünkbe jut róla a Fehér Ház, netán a washingtoni Lincoln-emlékmű, de így sem válnak többé, mássá jól eltalált díszletelemeknél. Amikor a színpad előterében a pulpitus mögött álló talpig öltönyös férfi hosszan sorol városneveket, tudjuk – mert a tájékoztató videóban utaltak rá -, hogy Abraham Lincoln Washingtonba vezető útjának, majd meggyilkolása után holtteste hazaszállításának állomásait halljuk, ám a településnevek természetesen nem jelentenek számunkra semmit. A Glory, glory halleluja dallamát hallva pedig előbb jut eszünkbe a János bácsi a csatában, mint az abolicionista mártír politikushoz írt John Brown’s body című korabeli himnusz.
Szerencsére azonban a Serenade/The Proposition nem száraz történelemóra, még csak nem is szájbarágós vagy demagóg. A látottak nem konkrét jelentéseket hoznak létre, sőt épp azt sugallják, hogy a történelem folyton változik és különböző módokon interpretálható, nem pedig mozdulatlan, kőbe vésett szentírás. A rendkívül gondosan szerkesztett, érzékeinket sokféleképp megdolgoztató előadás, ha nem is éppen úgy, ahogy számítottunk rá, mégis különleges és tartalmas élmény. A Mozarttól a tradicionális amerikai népzenéig ívelő dallamokat élőben megszólaltató zenészek (Wynne Bennet – zongora, Christopher Antonio, William Lancester – cselló) és Lisa Komara énekes hangja egyszerre teremt intim és emelkedett hangulatot. A produkciót Bill T. Jonesszal közösen koreografáló Janeg Wongnak a színpad hátsó falára és az oszlopokra vetített videói egyszerre kalauzolnak vissza minket a múltba és tágítják ki a történelem határait a jelenig. A képeken hol lángoló házak és a polgárháborúban romhalmazzá vált Richmond jelenik meg. Máskor egy alsónadrágra vetkőztetett táncost látunk, amint egy rávetített úttest felezővonalának szaggatott csíkjai suhannak rajta keresztül sebesen: mintha a folytonosan keletkező történelem áramlana át testén.
Fotók: Hajdú D. András. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál |
A kontinuitást, a végtelenséget és a nagy egész tekintésének gesztusát fejezi ki a koreográfia is. A táncosok modern, színes ruhákban vonulnak be a színpadra, majd kisvártatva a polgárháború időszakát idéző piros-kék-fehér színű kosztümökben térnek vissza, az alsónadrágos magányos férfit pedig rituálészerűen vonják be a történelembe azáltal, hogy módszeresen felöltöztetik a kort idéző ruhákba. A színpadi mozgások egyszerre teszik tablószerűvé, ugyanakkor mozgalmassá az előadást. A táncosok időről-időre mozdulatlan szoborcsoporttá rendeződnek, majd ezekből a pózokból szinte kirobbannak. A dinamikus meg-megiramodások és megtorpanások iránya vertikális, mintha csak a történelem két partját, a múltat és a jelent kötnék össze. A tánc ritmusa lüktető és ismétléseken alapul, akár a mozgást aláfestő repetitív zongorafutamok, vagy az újra és újra ismételt tagmondatokból felépülő, szavanként kiegészülő és kibomló szöveg. Hangsúlyos motívum a koreográfiában a másik megérintése. A táncosok mintha stafétát adnának át, úgy "ragasztják át" egymásra érintéssel a mozdulatokat. Egy emlékezetes jelenetben pedig az egyik táncos megszállottan cikázva kapja el utolsó pillanatban társai földre zuhanó testét.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.