„A ’hetvenesek’ számára a Cseh–Bereményi-dalok sora nem más, mint értesülések, egy számukra ismeretlen évtizedből érkező bennfentes hírek egymásutánja”, írja Csengey Dénes … és mi most itt vagyunk című nemzedéki esszéjében az őket – a „hatvanasokat” – követő generációról, hogy végül is „keserűen és valószínűleg a saját emlékezetében is csalódva megcsóválja a fejét. Hát ennyi volt az egész? S nehezen hiszi el, hogy igen, ennyi”.
Keresztény Tamás és Béli Ádám |
Ha a politikai szélsőjobb által a közelmúltban érthetetlen módon kisajátított Csengey – maga is Cseh Tamás-dalok társszerzője – megérhette volna a kaposvári egyetemisták Merlin színházi vendégjátékát, alighanem revideálná korábbi álláspontját: az est tanúsága szerint ugyanis a nagy „hatvanas”, Cseh Tamás máig kortársa – életkortól, nemtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül – a magyar valóságnak. Mert még mindig ugyanazokban a folyókban lépkedünk és állunk, legfeljebb nem derékig, hanem bokáig (vagy éppen fordítva).
Mindez tetten érhető a Merlin nagytermét a késő esti kezdés ellenére is majdnem teljesen megtöltő közönség életkori összetételében is. Tizenéves, sikítozó lányok-fiúk, meglett családanyák és -apák egyformán jelen vannak és dúdolják az Indián dallamait, motyogják Bereményi és Csengey szövegeit; miközben persze akad olyan is, akit érzékelhetően először üt szíven Horváth Anna négy abortusza, mosolyogtat meg a ravaszdi Shakespeare William játékos kedve, kerít hatalmába a tehetetlenség a bizonyos rohadt énekes miatt. A válogatásban huszonhat dal hangzik el a Cseh Tamás-életműből innen is, onnan is szemezgetve, egyes idolikus figurák (Antoine és Desirée, Lee van Cleef, Dodó néni) megjelennek, mások (Ács Mari, Poremba Éva, Vetró Irén) kimaradnak – a produkció tehát nem egyik vagy másik Cseh Tamás-alteregóra vagy -múzsára, s nem is a „válogatott dalok időrendben” módszerére épít. Az estét maga a legendás dalos szervezi rendszerbe: fekete vászonra vetített képe mindvégig mosolyogva figyel az események fölött, miközben az előadás címe, Füst a szemében, Cseh Tamás indián neve.
Jelenet az előadásból. Fotók: Fodor Miriam |
A remek kaposvári színházi zenész, Rozs Tamás kommandírozta osztály a sötét panelfalak között igazi koncentrációval igazi társulatként működik együtt, a zenei aláfestést is a színészpalánták szolgáltatják, ki-ki képzettsége, tehetsége szerint. Gyanítható, hogy a hangszerelés (a dalok dobra, gitárra, zongorára, imitt-amott fuvolára vagy klarinétra átdolgozva szólalnak meg) ugyancsak az előadók hangszeres tudásához (meg persze a Kaposvári Egyetem instrumentumtárának adottságaihoz) alkalmazkodik. És megejtően bájos tábortűzi hangulatot hív elő például a három akkordból prezentált A 74-es év, és egészen komoly muzsikusi teljesítmény például az egy szál zongorával előadott Dodó néni. (Külön öröm, hogy egy-egy A. E. Bizottság-, Pink Floyd- és Quimby-motívum oldja a vegytiszta Cseh Tamás-dalokat, tanúskodva az előadók zenei érdeklődéséről-ízléséről, az előadás nyitottságáról.)
Hasonlóképpen széles skálán mozog a dalok vokális megjelenítésének sikerültsége, sok a ritmustörés, alá-, fölé-, melléintonálás, de ez furcsamód a legritkább esetben válik zavaróvá. Sőt erényt kovácsol belőle a produkció: egyrészt ezektől az esendőségektől válnak igazán megközelíthetővé, hozzáférhetővé, emberivé a dalok, másrészt a hangsúly az énekművészetről – mégiscsak színészhallgatók zenésmesterség-vizsgájáról lévén szó – az előadó-művészetre tevődik át. Van úgy, hogy a dalok szabályos Cseh Tamás-reprízként hatnak, a poénok, a hangsúlyok, még a lélegzetvételek is ugyanoda esnek, ahová az eredetiben. Meg van úgy (és szerencsére gyakran van úgy), hogy egy-egy jól ismert opusznak markánsan új értelmezését kapjuk. Ilyen Dézsenyi-Molnár Zsolt rasztásra-rappesre vett Minden álmombanja; a magyar Jim Morrisont megérzékítő Váncsa Gábor huszonegyedik századi Legénytánca; Lovas Rozi másmilyen, mert saját nőiségéből kiinduló Csönded vagyokja; Decsi Edit hangszeres kíséret nélkül előadott Ideálomja, melyből a generációs fájdalom elevensége sugárzik; Béli Ádám nagy ívű, végletekig felfokozott alakítása a Bárány az üres lakásban című dalban. A legfigyelemreméltóbb teljesítmény mégis az összmunka, a legsikerültebbek mégis a közösen előadott dalok, és különösen a kétségbeesett végfohász, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen. Mert mindenkinek világos – akik éneklik, akik hallgatják –, hogy ugyanez a dal lesz. Kivárjuk, sőt várjuk azt is.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.