Kaméliás / Thália Színház, BTF 2010
2010.03.30.

Sediánszky Nóra Kaméliás kisasszonya éles nyelvű szépség. Kiforgat minden képmutatást: lenézi a hipokritákat és az élveteg párizsi sleppet egyaránt. Dumas-ra meg csak legyint. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

A rendezőként most debütáló dramaturg, Sediánszky Nóra A kaméliás hölgyet és a Traviatát összeeresztve, szereplőket, jeleneteket mindkettőből felcsippentve, összemixelve – nem kevés vendégszöveggel megfűszerezve – klasszisokkal szellemesebb szöveget hozott létre az eredetinél. A Kaméliás című darabban egyrészt kifejezetten okos, pimasz nőként tálalja a hősnőt, másrészt pedig játékosan reflektál az eredeti Dumas-regényre. Nem véletlen például, hogy Marguerite azon ironizál, hogy micsoda furcsa véletlen, hogy egyes íróknál a kurtizánok mindig kurtizánokról szóló könyvet kapnak: van abban valami különös báj, ahogy egy irodalmi hős önálló életre kel, és beint az őt alkotó szerzőnek. A darabban a haldokló Marguerite néz vissza, emlékeiben kutatva, miközben érzi, hogy már a végrehajtók settenkednek körülötte, felcímkézik bútorait. Ő már leszámolt az élettel, és akasztófahumorral nézi végig a végjátékot: sírfeliratot rögtönöz, és szinte várja, hogy rá is dögcédulát tegyenek. A nő, aki „húszezernél kezdődött”, kíváncsian mérlegeli, vajon hitelezőinek most fizethetne-e természetben: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem”.

Tóth Ildikó és Kovács Krisztián
Tóth Ildikó és Kovács Krisztián
Ez a nő jóval szívósabb druszájánál, a kaméliás hölgynél: „Alfred, meggyógyulok!” – kiabálja, miközben Dumas hősnője lemondón pihegi: „Meghalok!” De nem csak Dumas lesz megfricskázva folyton, hanem az össszes többi, atyai leereszkedéssel szónokló férfi író is, aki a női lélek önjelölt szakértőjeként kurtizánok belügyeiben turkálva, azokat megtisztulásra szólítja fel. Az ifjabb Dumas ugyanis, aki önnön szerelmi csalódását szublimálta A kaméliás hölgyben, pofátlan képmutatással skiccelte fel például a főhősnő és a megtört édesapa találkozását, melynek során a „rossz nő” egy tiszta, atyai homlokcsókért – bűnei feloldozásáért – cserébe odadobja saját boldogságát. De az önéletrajzi ihletésű főhős ábrázolása sem különb, amikor a kitartott hősszerelmes szeretőjének ajándékkönyvébe szigorúan bevési: „Alázat”. Dumas hőseinek kíméletlensége, képmutatása, hamis, érzelgős, könnyes szentimentalizmusa és utólagos, nekrofil tocsogása fülsértően hamis a mai olvasó számára, ezért némi elégtételt jelent, hogy a Kaméliásban ez, az akkori (?) társadalmat (és irodalmat) átszövő álszentség helyre van téve.

Sediánszky Nóra megnyúzza ezeket a hősöket, leszed róluk minden fölös cukormázat. Hogy kicsoda Alfred Germont Kovács Krisztián alakításában? Egy hisztérikus kamasz, egy csökönyös, akaratos, rögeszmés, buta gyerekember, egy birtokló, vádaskodó ítélőbíró, apja kicsinyített mása. Aki sápadtan, de elszántan álldogál egy élveteg összejövetel közepén – ahol a nagyhangú, részeg társaság használt bugyiból facsar pezsgőt és ordenáré vicceket mesél –, és csökönyösen ismételgeti a háziasszonynak, hogy szeretné megoltalmazni őt. Igen, persze vonzó a maga nemében, de abban a pillanatban, hogy szerelmét elfogadják, eluralkodik rajta a tulajdonosi szemlélet, papol, féltékenykedik, sőt, olykor még üt is. Sírgondozásban, önmarcangoló hullavizitelésben persze jeleskedik. Egyébként ő az a szereplő, aki számomra a leginkább azonos a Dumas-hőssel.

Tóth
Tóth Ildikó és Molnár Csaba
Marguerite Gautier igazi mai hősnő egy régi párizsi szalonban. Tóth Ildikó Marguerite-je nem a végzet asszonya, hanem egy szép testbe és kurtizán-szerepbe pottyant  szomorú clown. Minden mondata rendkívül gunyoros: csípőből osztja ki a körülötte lebzselő, mulatozó élősködőket, csúfolódik rajtuk, mint egy rossz gyerek. Egy olyan önironikus, önreflexív nő, aki magát éppoly kíméletlenül kiröhögi, mint másokat. Marguerite állandóan kívül marad a helyzeteken, nincs is igazán jelen, de rutinosan mímeli, hogy környezetével mulat, sőt, viszi a prímet, mintegy megszokásból. Kettő az egyben ez a figura: a robotpilóta-üzemmódot rendre egy magasan szárnyaló, cserfes hang jelzi, a gunyoros, mély alt meg egyre csak kommentálja a pusztulást. Amikor Marguerite megszereti ezt a hisztis kiskakast – aki teljesen idegenül mozog ebben a sikamlós bonmot-kat eregető, cinikus párizsi közegben –, teljes szívéből teszi, elfogadva ennek az érzésnek minden banalitását is. Rég nem az a kérdés, hogy egy szép jövő előtt álló fiatalember hogy szerethet bele egy kurtizánba, hanem, hogy egy okos nő miért veszíti el a fejét egy éretlen, erőszakos – és humortalan – gyerek miatt? A Dumas-regényben két egyidős figura szerepel, Sediánszky Nóránál viszont egy fiatalságát búcsúztató nőt és egy kamaszt sodor össze a végzet, amit a szövegbe bújtatott utalások sora emel ki: Marguerite őszül, öregszik, sőt, parfümmel fedi  a „dögszagot”.  Ez a nő már életében is visszájáról látja a világot, fejest ugorhat már bármilyen szenvedélybe, mert semmi vesztenivalója nincs. A szerelemnek ugyanaz a sorsszerűsége és banalitása tombol ebben a történetben, mint a francia sanzonokban, nem véletlen, hogy a rendező ezekkel a melankonikus dalokkal választja el a jeleneteket. A környezet is árulkodó: egy tükörrendszer, melyet olykor fekete háttér előtt kirajzolódó kaméliákkal díszített sötétítő takar, egy fésülködőasztalka, egy piros dívány – Vereckei Rita és a fájdalmasan fiatalon elhunyt Paseczki Zsolt díszlete egyszerre budoár, szalon, koporsó.

Menszátor Héresz Attila Georges Germont-ként erőszakos alfa-hímet, kíméletlen zsarnokot, manipulatív, szadista szörnyeteget játszik. Fiát veri, hát persze, ugyanúgy, ahogy Alfred is megüti kedvesét. Még a hangsúly is azonos, ahogy utána közlik: „Sajnálom”. Fia szeretőjénél csekket ír, „üzletet ajánl”, sőt, még össze is csomagolja a nő cuccát, majd kivörösödve üvölt, sérteget, fenyegetőzik: mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja. Hát igen, ez maradt – teljes joggal – a másik, Dumas-féle szörnyből, a gyerekeiért reszkető, feddhetetlen atyából, a regény legelviselhetetlenebb, legálszentebb alakjából. És bár odasziszegi azt is a nőnek, „zsigereimben ismerlek”, valahogy azon sem lepődnénk meg, ha helyben megerőszakolná vagy csak szimplán gyomron vágná. Egyetlen dolog viszont érthetetlen számomra: ha ez a Marguerite nem ugyanaz a Marguerite, aki Dumas-nál szerepel, ez a nő nem mond le szerelméről, nem vágyik atyai csókra és megtisztulásra, nem fél senkitől és nem tisztel senkit, akkor ugyan miért áll félre? Hiányzik egy láncszem. Talán csak egy zsarolásként bedobható, konkrétabb utalás egy esetleges, korábbi viszonyra az idősebb Germont és Marguerite között (azon túl, hogy a nő „fajtáját”, ugye ismeri a bősz apa). Menszátor Héresz Attilát egyébként csak főszerepbe érdemes rakni, mert akkora svunggal játszik, hogy elbillennek tőle a hangsúlyok (függetlenül attól, hogy ez a figura a bemutatóra még nincs készen), így a Kaméliásban is alaposan átrendezi az erőviszonyokat. 

Kovács Krisztián és Tóth Ildikó. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Kovács Krisztián és Tóth Ildikó. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál)
E bizarr hármas körül többnyire ott lebzsel, fecseg, élősködik a párizsi társaság: a viccmesélő kedvű Olympe (Gerle Andrea) a maga buta és nyers félmondataival, rakoncátlan kebleivel, a jóképű, de karót nyelt Douphol báró (Molnár Csaba), az élő művészparódia, az örökké üres zsebű zeneszerző, Gaston (Végh Péter), a számító és cinikus Florence, aki leginkább józan eszére büszke (Zborovszky Andrea) és a ripacséria és közönségesség bajnoka, Brissac (Dióssi Gábor), aki a szokásos, infantilis élvetegségével ugrik fejest az ordenáré mókákba. A legjobban sikerült, legsűrítettebb kép, amikor három alak víziószerűen, hatalmas maszkokban (szarvval, bikafejjel) feltűnik Marguerite hármas tükrében: sutyorgó pletykáikkal, fecsegésükkel  leleplezik a hírmorzsákon élősödő párizsi társaságot. (Vereckei Rita jelmeztervező igazán  látványos belépőt alkotott a szereplőknek.) De akkor is oda kell figyelni, amikor a fásult, nyegle uraccsá züllött Alfred felbukkan a jelmezbálon a disznóként vezetett, négykézláb mászó Olympe kíséretében, flegmán lesmárolja a női ruhás Brissacot és nyilvánosan kifizeti volt kedvesét: íme, csak beilleszkedett végre – hozzázüllött a többiekbez – ez az esetlen, hallgatag vidéki fiú is. Kovács Krisztián különben sokkal emlékezetesebb ezekben a képekben, mint hősszerelmesként (az izgága kolerikus már megvolt a Danton-ügyben egyszer), amihez nyilván hozzájárul, hogy a háttérfigurák közül magasan kiemelkedő Gerle Andrea Olympe-ként mer maximálisan ordenáré lenni.

Sediánszky Nóra rendezésében az az érdekes, hogy egyszerre van jelen benne a felvállalt érzelmesség és a racionalitás, a játékos önreflexivitás és a fatalizmus. Itt egy csipetnyi banalitás, ott egy csipetnyi halálvágy, itt egy kis közönségesség, ott egy kis szemérmesség. A szöveg csodás: Marguerite személyében örömmel üdvözölhetünk ismét egy kiváló humorú élőhalottat. Utazunk az időben, korszakok és emlékek között, és közben egyre szimpatikusabb és ismerősebb lesz ez a vitriolos humorral monologizáló nő. Mert bár bőven vannak ingadozásai és megoldatlan pontjai az előadásnak, de Sediánszky képes könnyedén lefújni százhatvan évnyi port egy hervadó hősnőről.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Tarján Tamás: Alfred húga 

Cím:  Kaméliás,  Dumas A kaméliás hölgy című darabja alapján írta:  Sediánszky Nóra,  Rendező:  Sediánszky Nóra,  Látvány:  Paseczki Zsolt,  Vereckei Rita,  Szereplők:  Tóth Ildikó,  Kovács Krisztián,  Menszátor Héresz Attila,  Dióssi Gábor,  Gerle Andrea,  Zborovszky Andrea,  Végh Péter,  Molnár Csaba
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás létrehozására (2009)