A műsorszámok több mint felét, a műsoridőnek pedig csaknem a felét kórusművek adták; igazán emblematikus, sűrűn játszott mű egy akadt a koncert műsorán, az is Kodály Psalmus Hungaricusa, zárószámként; az első félidő lezárásaképpen pedig az I. zongoraverseny hangzott fel, Ránki Dezső szólójával.
Nem mintha a kórusművek, elsősorban az a cappella, illetve zongorakíséretes művek „normál” hangverseny keretei között történő előadása nem volna nagyon is kívánatos, sőt örvendetes dolog. Minden olyan alkalom, amely karanténjából kiszabadítja és eleven zenei kontextusba helyezi a kórusirodalom jelentős alkotásait, tanulságokkal szolgál, különösen egy Bartók nagyságrendű alkotó esetében.
 Kocsis Zoltán |
A hangverseny jó értelemben vett didaxisához hozzátartozott továbbá, hogy néhány kórustétel két verzióban is megszólalt: a női és gyermekkarok hét darabja a koncert nyitószámaként az eredeti a cappella verzióban, majd a második részben néhány évvel későbbi zenekarkíséretes formájában is felhangzott az est karmestere, Kocsis Zoltán vezényletével. A Magyar Rádió Gyermekkórusa igen csiszolt és kulturált, bár a női kar felé hajló hangzással, ráadásul a karmester kezdeményezéseire érzékenyen reagálva adta elő a darabokat. Kocsist természetesen kevéssé befolyásolják a kórusok világának adott esetben közhellyé merevedett előadói tradíciói, így ez az előadás bővelkedett üdítő impulzusokban – ilyen volt a nyitódarab, a Ne hagyj itt! szokottnál lassúbb, a dallamvonalakat mégis erőteljesen kiemelő tempója, a Bolyongás néhány emfatikus hangsúlya vagy a Cipósütés izmos és erőteljes befejező gesztusa. A kiszenekari kísérettel kiegészített verziók kuriózumnak számítanak; különös érzés volt Bartók életének utolsó évtizedéből származó, gyakorlatilag ismeretlen zenekari muzsikával találkozni – gondolom, a műsorra tűzés egyik indoka is ez a felfedezés jelleg lehetett. Voltak darabok, amelyeknek a kísérete jelentős új szépséggel szolgált, ilyen a Ne hagyj itt!, vagy különösen a Ne menj el! a maga különlegesen gyengéd és lírai harmóniáival. Egészében véve viszont a nyereségek ellenére is azt éreztem, hogy ezeknek a koncentrált remekeknek mégis az eredeti változat – Kodály szavaival – a „maga kívánta rendje”.
Az első részben előadott zongorakíséretes Négy tót népdal (a művet a korábbi magyar kiadások alapján Négy szlovák népdalként ismertük) kíséretét Ránki Dezső vállalta, s közreműködése révén elsősorban a nyitótétel, a kis ciklus legjelentősebb darabja újfajta intenzitást nyert, jelentős lírai megnyilatkozássá, Bartók szlovák népzene iránti rajongásának megfogalmazásává vált. A mű ritkán hallható, eredeti szlovák nyelvű verziójában hangzott el.
 Ránki Dezső |
A második rész nyitószámaként a másfél évtizeddel későbbi, a cappella Négy magyar népdal szerepelt a programban. Ez terjedelmében, zenei szubsztanciájában is jóval nagyobb súlyú, s profi előadást kívánó mű, amely kórusműként is egyenlő jogú az 1930 körül született Bartók-művek sorában. Kocsis szuggesztíven tolmácsolta mind az első két tétel tragikus és komor hangját (a másodikban különösen kifejező, súlyos tempót véve), mind a harmadik-negyedik tétel dévajságát. A Nemzeti Énekkar imponáló intonációs biztonsággal énekelt, viszont mind hangszépség tekintetében (különösen a tenor szólam volt bántóan éles időnként), mind az indítások precizitása szempontjából hagyott kívánnivalót maga után. Szép volt viszont A bujdosó kezdő lamentációja az alt szólamban és a zárótétel triójának – Az én lovam pejkó – finom indítása.
Az I. zongoraversennyel kapcsolatben közhely a zongora ütőhangszerszerű használatára hivatkozni. Mint minden közhely, ez is csak korlátozottan érvényes: Ránki Dezső történetesen nem kíméletlenül kemény, „kopogós” zongorázással, hanem inkább a zongora és a valóban jelentékeny ütős szekció közötti érzékeny és sokrétű kölcsönhatások és kontrasztok „feltérképezésével” és hallhatóvá tételével tartotta ébren a közönség figyelmét. Kocsis átvilágító erejű vezénylése életműbeli összefüggéseket is nyilvánvalóvá tett, a nyitótétel Négy zenekari darab-emlékeitől az Andanténak a kétzongorás-ütőhangszeres szonátát megelőlegező, kamarazeneszerű faktúrájáig. A precízen és koncentráltan játszó Nemzeti Filharmonikusok együtteséből ki kell emelnünk az ütős szekciót, amely élményszerű és rendkívül összehangolt zenélésével mintegy második, egyenrangú szólóhangszerként funkcionált.
 Brickner Szabolcs |
Monumentális és szenvedélyes – talán ezekkel a szavakkal jellemezhetjük leginkább azt a Psalmus Hungaricust, amelyet zárószámként hallottunk. Kocsis mintha azzal kísérletezett volna, hogy milyen hangerő- és intenzitásbeli fokozást képes a zenekar a hangszín torzulásának és a hangzási egyensúly megbomlásának veszélye nélkül megvalósítani. Az én ízlésem szerint az arányok fölötti kontroll a rendkívül intenzív tetőpontokon – így az átok kimondásakor vagy a végső megnyugvást megelőző érzelmi csúcson – is mindenütt megmaradt, s a nagy fortissimók és a darab legbensőségesebb pillanatai közötti hatalmas dinamikai kontraszt éppenséggel a szerző szándéka szerint való volt. Oratórium-kórusként a Nemzeti Énekkar szinte újjászületett, telten és arányosan, a gyermekkarral együtt egyenesen élményszerűen szólt.
Elismeréssel kell szólnunk Brickner Szabolcs szólójáról is. Igaz, bizonyos kiejtésbeli modorosság (lágy l-ek, egy-két, a rezonancia érdekében sajátos színnel ejtett magánhangzó) végig érezhető volt éneklésében; ám magabiztos intonációja, erőlködés nélküli éneklésének eleganciája, dallamíveinek expresszív szárnyalása, s az énekesnek a zsoltáros alakjával való elhitető erejű azonosulása döntő szerepet játszott az előadás megérdemelten lelkes fogadtatásában.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.