Szerintem ezt egy olyan országban, ahol a legjobb jazz-zenészeink romák, és az egyik legjobb hegedűs, Szalai Antal is roma, nem szükséges külön, kamarazenekar formációval bizonyítani. Ráadásul a bizonyítási eljárás, amit a Roma Virtuózok Kamarazenekar lefolytatott, kétes kimenetelűre sikeredett. Az együttes játéka ugyanis azt a képtelen és elfogadhatatlan, minden alapot nélkülöző véleményt látszott igazolni, hogy a roma zenészekből nehéz szólistát, de még együttműködésre képes és jól használható zenekari tagot is képezni. 

Ifj. Boros Mátyás

A roma zenészek már a XV. században feltűntek Magyarországon. Nem a nagyobb cigány népcsoportokkal, hanem zenészként, a törökök által megszállt területekről érkeztek hazánkba. A nyelvújítás korában azután megújult a magyar zene nyelve is. A korszerű nemzeti törekvéseket a zene nyelvén kifejező verbunkos zene iránti igény előtérbe állította az ambiciózus cigányzenekarokat. Már a XVIII. század óta e zenekaroktól nem csupán szórakoztatást vártak, de a nemzet méltó zenei képviseletét is. Ez így is maradt sokáig: a magyar zene, egészen a népzene kutatás megizmosodásáig, a cigányzenét jelentette, különösen Nyugaton. A cigányzene egzotikus hangját felettébb kedvelték Nyugat-Európában, és kedvelik ma is.

A XX. század elején változik meg a nagyzenekari játékstílus, mely stílus elemei megváltoztatják a cigányzenekarok játékát is. Egyre több és erősebb lesz a vibrato, a fémhúrok erőteljesebb megszólalásra, ugyanakkor nagyobb árnyalásra képesek. A szórakoztató zenét játszó zenészek tulajdonképpen a dalt rendelő, a kávéházban a fülbe húzató vendég kiszolgálói lesznek. A jó roma zenész nagyon tudta, hogyan kell szolgálni, erősíteni a daloló – fizető vendég – érzelmeit; mikor kell neki vastagabban, lágyabban, érzelmesebben húzni. Hogy mikor sírjon a hegedű. A kotta nem ismeréséért sem szólhattak meg cigányzenészt. Az a műzene, vagyis a magyar táncok, melyekhez közreműködésüket leginkább igénybe vették, improvizáló műfaj volt, a kíséretet nem rögzítették. A cigányzenészek a közismert dallamokat nyersanyagnak tekintették, amit céljaiknak, illetve a vendég kívánságának megfelelően, az improvizációt megkönnyítő manírokkal megspékelve, megfelelően alakítgathattak. 

A Roma Virtuózok Kamarazenekar muzsikusai ezekkel a manírokkal dolgoztak: sok vibrátóval, sok glisszandóval, sok üveghanggal, sok üres frázissal. Az ilyes fajta játék nincs tekintettel a mű egészére, a kompozíció struktúrájára, célja elsősorban az, hogy a szólista minél szebben eldalolja a témákat, s bizonyítsa, mily remekül képes hatni, pontosabban meghatni. A régi zenés mozgalom előretörése után Johann Sebastian Bach műveit így játszani már nem lehet, nem szabad: a roma zenészeknél a játék szabadsága mára szabadossággá vált. Erre a játékstílusra, erre a fajta végsőkig feszített modorosságra – ami nincs tekintettel a műre – már a szólisták virtuozitása sem lehet mentség. Ráadásul e koncert alapján sem a zenekart vezető ifj. Boros Mátyás, sem a szólista Kállai Ernő tehetségét nem tudom igazolni. Virtuóznak (vagyis a díszítéseket és a nehéz szakaszokat könnyedén játszó muzsikusoknak) semmiképpen sem nevezném őket.

Kállai Ernő

Már a program olvastán gyanút fogtam, hiszen Albinoni Adagióját időtlen idők óta csak gyászszertartásokon hallani. Valamirevaló zenekar e buta hamisítványt nem játssza. Hiszen a műről süt, hogy ál-barokk romantikus kreálmány, melynek szerzője nem is mérhető a 2008-as Tavaszi Fesztiválon felcsendült nagyszerű opera, az Il Nascimento dell’Aurora szerzőjéhez. És gyanúm azonnal beigazolódni látszott, amikor megláttam, hogy Bach III. brandenburgi versenyének csembaló szólamát szintetizátoron fogja a billentyűs elkövetni. Az ilyesfajta hangszer-összeállítás – nincs olyan sokba csemballót bérelni – egyszerűen nem méltó az Urániához, ahol Emma Kirkby fog hamarost fellépni, de a Fesztiválhoz sem.

Az együttes mindent egykedvűen, egyhangúan adott elő, nem voltak dinamikai kontrasztok, a szólisták a d-moll kettősversenybe belezavarodtak, annak gyönyörű Largo tételét hamisan szólaltatták meg, és az Allegro tételnél az is kiderült, hogy nem csak a dinamikának van híján a megszólaltatás, de ifj. Boros Mátyás a zenekart sem tudja kellően lelkesíteni: a tempók meginogtak, a zenekar szétszaladt.

A második rész két darabjának megszólaltatása azután némi vigaszt hozott. Elgar Vonósszerenádja (e-moll, Op. 20), ha nem is makulátlanul, de kifejezetten szépen szólalt meg. Ahogy érdekes volt és vérbő Weiner Leó Divertimentójának (No. 1 Op. 20) előadása is. Bebizonyosodott tehát, hogy a zenekarhoz azon darabok illenek, melyeknek előadásból még nem kopott ki az állandó vibrato, amelyek megtűrik a szépelgő játékot.

A ráadásban már nem voltak tekintettel a zenészek a művekre: azt alapanyagnak használva elengedetten, egymásra sem figyelve, felszabadultan játszották Brahms magyar táncait. Kállai Ernő a közönség reakcióira reagálva húzta-vonta a művet, a tapshoz igazodva lassított, vagy állt meg, bebizonyítva: ha valamihez, hát a közönség megnyeréséhez igazán értenek a zenészei. Ha nem klasszikus műveket választanak, ha megmaradnak Dinicunál, Dankó Pistánál, vagy ha a klasszikus műveket nem akarják olyan nagyon komolyan, zeneértésüket igazolva előadni, a Roma Virtuózok Kamarazenekar sikere nagyobb lett volna. Elégedettebben távoztak volna a cigány- és a komolyzenét kedvelők egyaránt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait  a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.