A tavaszi fesztivál keretében Budapesten vendégeskedő négy dán fotós, Per Bak Jensen, Torben Eskerod, Trine Sondergaard és Ebbe Stub Wittrup képeit nehéz egyetlen kiállításként értelmezni, amit az is alátámaszt, hogy a fotókat két galéria, a Budapest Galéria és a Nessim fogadta be egy fő cím (A fény dán hullámai), ám két alcím (Lehetséges értelem, Belső ösvények) alatt. Hogy a két kiállítótérben bemutatott munkák egy vagy inkább két kiállítást alkotnak-e, és hogy a dánságon kívül vajon más is összeköti-e őket, ki-ki döntse el maga. Az azonban bizonyos, hogy mindkét galéria a fotók izgalmas együttállásával szórakoztatja a látogatókat. Tematikájában mindkét kiállítás koherens, amit még érdekesebbé tesz az, hogy mind a tájkép, mind a portré műfajában megszólaló két-két alkotó egymással majdhogynem ellentétes irányba haladva ábrázolja a közös témát.
 Per Bak Jensen: Lighthouse, 2008 (Forrás: artnet.com) |
A Budapest Galériában kiállított fotók a tájkép napjainkban felmerülő megjelenési formáit, lehetőségeit járják körül. Per Bak Jensen képein a természet mitikus távlatokra nyit, a végtelen és örök táj felmérhetetlen, gigászi méltóságával szembesülünk. Ezt a hatalmas erőt hangsúlyozzák a tájban megjelenő véges, kicsinységet mutató emberi elemek, amelyek esendően humán jellegükkel tartanak bakot a beláthatatlan rónaságnak, széles vizeknek és roppant szikláknak. A tenger és a végtelen égbolt egybeolvad a Világítótorony című képen, ahol a határ és horizont nélküli szürkületi kékséget csak egyetlen pont, a világítótorony apró, csillagszerű ragyogása töri meg. A Teregetve a hétköznapi tevékenység drapériái mögött a hatalmas, sziklás hegyet villantja meg, amelynek oldalán mesés távlatokba invitáló út kanyarog ki a képből. Ez a mesebeli táj elevenedik meg az ember nyomától mentes, mitikus távlatokat nyitó fotókon is. A Vándorló kő című képen a hatalmas, fekete, mohos szikla olyan, mintha magán az Óperenciás tengeren hajózna, míg az Erdő keretből kinyúló, így potenciálisan végtelen fái a ködbe vesző rengeteg messzeségét tárják elénk. A Disko-öböl jéghegy-triásza pedig a sötét felé hajózó félelmetes, éles csipkesziluettjeivel már-már fantasy-illusztrációként is megállná a helyét.
 Ebbe Stub Wittrup fotográfiája (Forrás: ebbestubwittrup.net) |
Jensen örök, mitikus tájképeit élesen ellenpontozzák Wittrup újraértelmezett turistaképei. A művész egy ötvenes években készült sorozatot dolgozott át, amelyen egy csapat nyugdíjas mássza a hegyeket eltökélt derűvel. A hétköznapi, amatőr élményfotókat Wittrup addig machinálta, amíg végül tökéletesen elrontottnak tűnő, életlen, félrekomponált fotók jöttek létre. Az amatőr ügyetlenséget imitáló képek megidézik napjaink nyakló nélküli, memóriakártyát nem kímélő turistafotózási szokásait. Az egyszeri turista rossz képek terabite-nyi anyagából igyekszik emlékeket építeni távoli tájakról és emberekről, hogy a Wittrup által sorozata címeként használt Feltételezett valóság jöjjön létre a meglátogatott vidékről. Ehhez adja hozzá Wittrup a Caspar David Friedrich-et idéző „ember a tájban” kompozíciót, amelyben így a romantikusan végtelen táj csupán életlen díszletként, a benne álló ember pedig odamontírozott papírmasé figuraként jelenik meg. Wittrup Jensen mitikussá növelt tájaival szemben a kirándulók profán turistacélpontjait veszi górcső alá, így a két alkotó az ember ‒ természet kapcsolat tárgyalásának épp ellentétes pólusán helyezkedik el.
 Torben Eskerod: Untitled 37, 2008 (Forrás: nessim.hu) |
A Nessim Galéria földszintjén Torben Eskerod homályos portréival találjuk magunkat szemben. A múlt századi polgári arcok megkopottak, helyenként pedig törések, elszáradt virágszirmok, koszfoltok takarják a részleteket. Eskerod a római Campo Verano nevű temető sírjait fotózta, majd a fejfákat kivágta, s csak az elhunytak portréit tartotta meg. A fotók megfordítják a megszokott temetői gyakorlatot, hiszen nevek és évszámok helyett csak arcokat kapunk – így nem a név mögött megbújó embert, hanem az arc mögött rejlő nevet fedi homály: nem azt képzeljük el, milyen lehetett a fejfán megnevezett illető, hanem azon kezdünk el gondolkozni, ki lehetett a képen látható személy. Az arcadás, prozopopeia alakzatát Eskerod a névadás, katakrézis retorikájává változtatja át. Azonban a névkeresés mögött mindig újra és újra felbukkan az ismeretlen eredeti név, így kísértve az egyén kilétét kutató befogadókat.
A Nessim Galériában kiállított másik fotós, Sondergaard portréin az Eskerodnál kísértő egyéni sorsok negálódnak. Alanyai sosem néznek a kamerába, gyakran hátat is fordítanak nekünk. A megismerést nehezíti az is, hogy a portrék mindegyike monokróm, az arcok, fejek inkább a sötét színből elősejlő sziluettek. Az egymás mellé rendezett, szigorú ritmust alkotó képek, habár különböző embereket ábrázolnak, egyetlen személy, afféle általános alany más-más irányú és színű megközelítésének tűnnek.
 Trine Sondergaard: Monokróm portré 25, 2009 (Forrás: nessim.hu) |
Sondergaard az egyéniben mutatja meg az általánost, míg Eskerod a temetőben egyformává olvadó holtakban mutatja meg az egyénit. Jensen a természet örök, mitikus jellegét kutatja, míg Wittrup a végtelen táj profanizált, teátrális jellegét világítja meg. A kétszer két ellentétes irányú vektor találkozását talán az emberi / örök, véges / végtelen, személyes / mitikus tengelyek mentén artikulálhatnánk, ha nagyon ragaszkodnánk a párhuzamosan futó kiállítások összeolvasásához. Ha viszont eltekintünk ettől, akkor nem egy, hanem két remek kiállítással leszünk gazdagabbak.
A kiállítások 2010. május 2-ig látogathatók.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.